Ki ne lenne űrhajós, ha úgy hozná a sors? Persze nyilván sokan utasítanák vissza a lehetőséget, mégis ez talán a legirigyeltebb szakma a világon. Ám a hosszú kiképzés, a súlytalanságban az embert érő rendkívüli megterhelés sokakat visszariaszthat attól, hogy az űrbe menjenek.

A súlytalanság ugyanis komolyan próbára teszi a szervezetet, mely hatást már sok évtizede kutatják: felgyorsult csontritkulás, izomsorvadás, a szív rendkívüli megterhelése vár azokra, akik hosszabb időre az űrben tartózkodnak. Ezek ellen ma már aránylag jól lehet védekezni, például ha napi többórás edzést iktatnak be a programba.

Van azonban a súlytalanságnak egy olyan hatása, mely ellen a védekezés gyakorlatilag még megoldatlan. Ez abból adódik, hogy az egyensúlyért felelős érzékszerv és a látószerv más-más információt továbbít az agyba, s elveszti értelmét a „fent” és a „lent” fogalma. Ha előre-„megyünk” (lebegünk), akkor azt látjuk, de nem „érezzük”. Emiatt a távolságok felfogása is nehézkessé válik. S ugyanez a helyzet a mozgással. A Földön könnyen megmondjuk, hogy mi haladunk a környezetünkhöz képest, vagy fordítva. Az űrállomáson már nem ilyen könnyű a helyzet, hiszen magát a haladást csak a szemünkkel látjuk, míg az egyensúlyérzékünk nem jelez semmit.

1997 júniusában egy Progressz teherűrhajó közeledett a Mir űrállomáshoz, hogy a szokásos ellátmányt eljuttassa a legénységnek. A dokkoláshoz az automatikának szüksége lett volna a radar adataira, ám a berendezés nem működött megfelelően. Így az űrhajósok kézi vezérléssel kísérelték meg az összekapcsolást az űrállomás fedélzetéről, ehhez mindenekelőtt látniuk kellett volna a teherűrhajót.

Amint az egyik modulból a másikba mentek, talán a fellépő stressz hatása miatt is, egyre inkább dezorientáltnak érezték magukat, s mire kiszúrták a közelgő Progresszt, az már túl közel volt ahhoz, hogy bármit tehessenek: a teherűrhajó összeütközött az űrállomással. Hatalmas kár keletkezett, a Szpektr modulból pedig elkezdett szökni a levegő… (A távolság rossz felméréséhez hozzájárulhatott az is, hogy az űrben nem volt mihez hasonlítani a Progressz méreteit, nem valósulhatott meg a perspektivikus látás.)

Emberéletben nem esett kár, s a Miren még évekig folytatódhattak a tudományos kísérletek. Ám az eset ismét felhívta a figyelmet a súlytalanság térbeli tájékozódásra gyakorolt hatására. Nem csak ekkor szembesültek a kutatók ezzel a problémával, de igazán nagy kár ekkor keletkezett. Alvás előtt és azt követően, ha az űrhajósok megnézik a Földet, sokszor feltűnik számukra, hogy az nem ott van, „ahol lennie kéne”. A súlytalanság mindemellett csökkenti a koncentrálóképességet, a reakcióidőt, mind-mind olyan dolgokat, melyekre vészhelyzetben mindenképpen nagy szükség volna.

Nem kell a tájékozódási képesség romlásához súlytalanság, elég a csökkentett gravitáció is. Az Apollo–14 űrhajósai azt a feladatot kapták, hogy a leszállóhelyhez közeli fiatal, 300 méter átmérőjű Cone-kráterből gyűjtsenek kőzetmintát. Bár a kráter becsapódáskor kidobott anyagából sikerült a mintavétel, magát a krátert nem sikerült megtalálni. Az űrhajósok közel két kilométert mentek, ám vissza kellett fordulniuk, nehogy kimerüljenek a szkafander forrásai. Mint később kiderült, csupán néhány méterrel vétették el a krátert.

Egy másfél vagy akár három éven át tartó Mars-expedíció esetén a térbeli tájékozódásnak tökéletesnek kell lennie. A Massachusetts Intstitute of Technology mérnökei Charles Oman vezetésével (még egy holdra szállás esetére) kifejlesztették a Hold-űrhajósok térbeli tájékozódását segítő információs rendszert, az úgynevezett LASOIS-t. Ez egy holdi GPS-hez hasonlít, csak a jeleket Hold körül keringő műholdon vagy műholdakon kívül (esetleg azok helyett) a leszállóhelyhez közel elhelyezett tereptárgyakra szerelt eszközök is sugározzák. Így az űrhajós szkafander karrészére szerelt kijelzőn pontosan követni lehet azt, hogy az űrhajós éppen merre tart.

A LASOIS-t emellett egy kamerarendszerrel és más mérőműszerekkel is ellátják, melyeket mind az űrruhára illesztenek. Egy-egy műszer például a holdséta közben mérné a lábak elmozdulását, és annak alapján szintén kijelzőn jelezné az űrhajós helyzetét. Mindez a biztos navigációt segítené elő.

Oman és társai a LASOIS műszereit a Washington állambeli Moses Lake és az arizonai Black Point környezetében már (közel 5 kilométeres távolságot megtéve) sikerrel kipróbálták, előzetes eredményeikről egy idén márciusi, Texas államban megrendezett konferencián számoltak be. Az amerikai kormányzat azonban törölte a 2004-ben még a tízes évek végére megvalósítani tervezett emberes holdra szállás programját, így a szakemberek a LASOIS-t most a még mindig célként kitűzött Mars-utazáshoz fejlesztik tovább.

Még rengeteg a nyitott kérdés, az űrállomáson a térbeli orientáció fejlesztése pedig még mindig nem megoldott. A súlytalanságra a szervezet által adott fiziológiai reakciókat európai és orosz együttműködésben, Magyarországon is több helyen kutatják. Az űrorvostani ismeretek növelése pedig az ember működésének megismerését segítik elő. Ám hogy egy Mars-utazásnál mikor lehet majd felhasználni ezeket az ismereteket, még igencsak nehezen megválaszolható kérdés. Ha a jelenlegi terveket nézzük, akkor úgy harminc év múlva.

A Nemzetközi Űrállomás legénysége – értelmét veszti a „fent” és „lent”