Fura hüllő még furább tollakkal
Az nemkülönben, hogy a dinoszauruszok között akadtak olyan csoportok, melyeknek tollaik voltak. Erre a végső bizonyítékokat az azóta világhírűvé vált kínai Liaoning tartománybeli lelőhelyről előkerült fosszíliák adták, 1990-től. Van azonban egy rég kihalt lény, mely valahogyan nem illik bele a képbe. A Longisquama insignisnek nevezett hüllőfaj 230–240 millió évvel ezelőtt élt, még a dinoszauruszok kifejlődése előtt, és 70–80 millió évvel a tollas dinók megjelenése előtt. Akkor hogy lehet az, hogy a Longisquama maradványain tollszerű képződmények mutatkoznak?
A dinoszauruszok és a madarak rokonságát sokkal előbb megsejtették, mint ahogy erre konkrét bizonyítékokat találtak volna, ám mivel ezt a feltevést a XIX. század utolsó harmadának legelismeretebb dinoszauruszkutatója, az angol Richard Owen elvetette, bő egy évszázadig lekerült a napirendről. Az első tollasdinó-lelet korát 124 millió évben határozták meg, vulkáni hamu temette be Belső-Mongóliában (Liaoning tartomány idetartozik). Rögvest kiderül, hogyan kapcsolódik mindez az „új” lelethez.
Nos, az új lelet egyáltalán nem új. A Longisquama legelső és sokáig egyetlen maradványát Kirgizisztánban találták, még az 1960-as években. Azóta is viták tárgya az állat tollazata. Egyes kutatók szerint közönséges hüllő volt, mely páfránylevelek alatt pusztult el és temetődött be, és a tollaknak látszó képződmények nem is voltak a testének a részei. Mások szerint viszont a tollak valódiak, és arra engednek következtetni, hogy a madarak az efféle hüllőkből fejlődtek ki, nem pedig a tollas dinoszauruszokból. Egy új elemzés viszont azt mutatta ki, hogy egyik elmélet sem állja meg a helyét.
Michael Buchwitz, a németországi Freibergi Bányászati és Műszaki Egyetem kutatója szerint a Longisquama különös bőrfüggelékei se nem pikkelyek, sem pedig tollak. Sebastian Voighttal közösen írt tanulmányuk március elején jelent meg a Palaeontologische Zeitschrift című szaklapban. Úgy vélik, hogy a különös képződményeknek alighanem a dinoszauruszok és a pteroszauruszok (repülő őshüllők) korai evolúciójára jellemző pehelyszerű formákhoz lehet közük. Buchwitz újra kielemezte az eredeti ősmaradványt, és azt mondja, hogy a bőrfüggelékek alapjai olyan közel vannak a hátgerinc csontozatához, hogy valószínűleg mélyen beágyazódtak a bőrbe, és határozottan a test részei voltak. Ugyancsak tanulmányozta az ugyanazon a lelőhelyen az elsőnél sokkal jobb állapotban megőrződött, mostanában felfedezett „tollakat”. Azt állapította meg, hogy a Longisquama tollai nem csoportosulnak úgy, mint a valódi tollak, továbbá a struktúrájuk sem változik úgy a hosszuk mentén.
Mindemellett Buchwitz szerint a függelékeknek vannak hasonló tulajdonságai a tollakhoz, például az, hogy teljes hosszukon végighúzódik a központi szár. Ez arra utalhat, hogy ugyanazok a gének felelősek a kialakulásukért, melyek hatására később a tollak kifejlődtek.
A Longisquama-leletek csontozata túlságosan hiányos ahhoz, hogy pontos evolúciós állapotát meg lehessen határozni, de a német kutató szerint ahhoz a vonalhoz tartozott, mely végül a pteroszauruszok, a krokodilok, a dinoszauruszok és a madarak felemelkedéséhez vezetett. E csoportok nagy részénél később kifejlődtek a rájuk jellemző bőrfüggelékek, például az úgynevezett prototollak egyes két lábon járó, hüllőmedencéjű (theropoda) dinoszauruszokon. Buchwitz szerint a Longisquama evolúciója a természet kísérlete volt a génekkel, mely utat nyitott a tollak kifejlődéséhez, mielőtt az említett állatcsoportok bármelyike felbukkant volna a színen.
