Kordos László őslénykutató szerint a másik unikalitás a szőrzet színe. Eddig sötét színezetű bundákra bukkantak, most ellenben vöröses-szőkés színű került elő. További különlegesség az, hogy az egykoron élt emlős belső szervei is elképesztően épen maradtak meg. Eddig általában szétrohadt állapotban kerültek elő szövetdarabok.

Más érdekességet is hozott ez a különleges példány. A maradványok és a környezet alaposabb tanulmányozásából az derült ki, hogy a mamutot egy barlangi oroszlán ejthette el, vagy sebesítette meg halálosan, ám a zsákmányából túl sokat nem ehetett a ragadozó, mert emberi lakmározásra utaló nyomokat is találtak. A Yuka névre keresztelt fiatal példány kapcsán felvetődött, hogy ha ilyen épen kerülnek elő leletek, elképzelhető-e, hogy amennyiben használható genetikai állományt találnak, akkor az indiai elefánttal klónozva – ez a mamut legközelebbi ma élő rokona – létre lehet-e hozni egy mamut formájú lényt? Nem kizárt, de kétséges egy ilyen beavatkozás értelme. Az is felvetődött, hogy háziasíthatta-e az ember a mamutot?

Az őslénykutató kizártnak tartja, hogy tízezer évvel ezelőtt ilyesmivel megpróbálkoztak volna az emberek. A kutya nagyjából ez idő tájt jelent meg az ember mellett, illetve elkezdődhetett egy-két növény domesztikálása, de a mamut befogása meghaladta az akkor élők képességét.

A méretek is kizárják ezt az ötletet. A gyapjas mamut marmagassága elérte a 4,2 métert, tömege 6-8 tonna lehetett, tehát nagyobbak voltak a mai afrikai elefántnál. A testüket a hideg ellen védő bozontos szőrzet kétrétegű volt: a kb. 50 centi hosszú durva fedőszőrzet alatt egy finomabb hőszigetelő szőrréteg is védelmet nyújtott. Fülük a mai afrikai elefánt füleihez képest mintegy hatodakkora volt (a hőveszteség csökkentése miatt).

Fogazatuk is alkalmazkodott a durvább tundrai növényzethez: barázdáltabb és magasabb koronája volt, mint a mai elefántoké. Erősen görbült agyaruk hossza elérte az 5 métert. Bár mintegy tízezer éve eltűntek Európából, de az északkelet-szibériai Vrangel-szigeten megtalálták egy törpe változat csontmaradványait, amely négyezer éve halhatott ki.

Hazánkban is rendre előkerülnek mamutcsontok. A legutóbbi Feldebrő határából való. Ezek a csontok szintén egy fiatal gyapjas mamuttól származnak. „A település határában több helyen is ásókkal forgatják a földet a szakemberek abban a reményben, hátha újabb leletek kerülnek elő” –jelentette néhány nappal ezelőtt a Heves Megyei Hírlap. Tavaly a mamut egyik mellső végtagjának néhány csontja, lapockája és combcsontdarabok kerültek elő, idén bordát, agyarat és a másik mellső végtag csontrészeit találták meg, illetve a hátgerinc egy részére és különálló bordatöredékekre is rábukkantak – mutatta be a lapnak a legújabb leleteket Gasparik Mihály, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának paleontológusa.

A mamutcsontok több rétegben egymásra halmozva kerültek elő, ezt pedig csak az ősemberek pakolhatták így. A távolabb talált kisebb csontdarabokról pedig azt feltételezik a szakemberek, hogy állatok, például rókák húzogathatták ki a többi közül. Egykoron a megtalált mamut két és fél méter magas, viszonylag fiatal állat volt, még nem felnőtt, de már nem is kicsi.

Kordos László szerint nem lehet azon csodálkozni, hogy hazánk területén is gyakorta előkerülnek gyapjas mamutok csontjai. Hatvanezer és húszezer évvel ezelőtt ez az emlős ebben a térségben közönséges élőlénynek számított, ám a felmelegedés hatására a hideget kedvelő állat fokozatosan északabbra húzódott. Nagyjából olyan ütemben vándorolt északra, amilyen ütemben északra vándorolt a magas füvű mamutsztyepp, az állatoknak bőséges élelemforrást biztosító ökoszisztéma. A legfiatalabb mamutleletet hatezer évesre becsülik, és természetesen a messzi északon került elő. Most úgy tudjuk, hogy az utolsó példányok nagyjából ekkor tűntek el a Földről. Mind általánosabb az a vélemény, hogy a gyapjas mamut kipusztulásáért az ember mellett a klímaváltozás is okolható.

Az oroszlánon kívül emberek is ettek belőle