Lapunkkal kivételt tett, bár megindokolta sajtóval kapcsolatos tartózkodása okát. - El akarom kerülni, hogy véleményemnek bármely, politikai vagy egyéb, nem tudományos ügyben az emberek csak azért tulajdonítsanak nagyobb jelentőséget, mert Nobel-díjas vagyok.

Az 1995-ös orvosi-élettudományi elismerést az egyedfejlődés genetikai szabályozásának megértéséért Edward B. Lewiszal és Christiane Nüsslein-Volharddal megosztva elnyert tudós szívesen és közérthetően beszél viszont tudományáról akár laikusoknak is. Az embereket érdeklik a tudományos témák, csak meg kell találni velük a közös nyelvet – állítja. Princetonban olyan kurzusa is van, melyen fizikusoknak, számítástechnikai hallgatóknak vagy történészeknek, közgazdászoknak, sőt művészjelölteknek és teológusoknak ad elő biológiát. Bár tudja, hogy a kutatókat a minél pontosabb részletek leírására szoktatják, ő a lényeget próbálja nagy vonalakban elmondani. Mint szüleinek próbálta, hajdan a konyhában.

Egy indianai kisvárosban, a háború utáni amerikai „Ratkó-nemzedék” tagjaként nőtt fel, és álmában sem gondolta, hogy tudós lesz. Ha az elején tudta volna, milyen messzire jut – állítja –, talán rá sem mert volna lépni a szerényen viselt dicsőségig vezető útra. Csak arra törekedett, hogy jó tanuló legyen és tovább tanulhasson. Ehhez a középiskola után állást kellett vállalnia, és egy gyümölcslegyekkel foglalkozó laboratóriumba került, ahol a genetikusok „háziállatának” számító Drosophilák üvegcséit mosogatta. Úgy megutálta a kis rovarokat, mint a vietnami háborút, amely ellen a hatvanas években harcos aktivistaként lépett fel. Ehhez képest szinte csoda, hogy éppen az egyedfejlődést meghatározó gyümölcslégygének felfedezéséért díjazták Stockholmban.

Mint említi, a legyek helyett annak idején inkább az embriók érdekelték, és csak később, a Yale Egyetemen, Donald Poulson laboratóriumában jött rá, hogy a kis rovarok éppúgy lehetőséget adnak az embrionális fejlődés genetikájának vizsgálatára, mint egy béka- vagy csirkeembrió. Később Európába került, Baselba, Heidelbergbe, majd Zürichbe, ahol egy jó barátjává lett szegedi biológussal, Szabad Jánossal kutatta együtt az őssejtek osztódási mechanizmusát. Ő hívta most az amerikai kutatót a szegedi konferenciára is. Wieschausnak azonban volt lehetősége 1968 nyarán, fiatal egyetemistaként élőben is látni Szent-Györgyit. Woods Hole-ba látogatva a tengerparton mutatták neki a rendszeresen úszó magyar tudóst, akit azonban, mint mondja, nem mert megszólítani. A 65 éves fejlődésgenetikus ma is aktívan kutat. Laboratóriumában a korai embrionális őssejtek alakjának változásait vizsgálja komputeres képalkotó módszerekkel. Emellett hobbiból visszatért fiatalkori szenvedélyéhez, a művészethez. Gyermekkorában művész akart lenni, zongorázott, rajzolt, egy éve pedig újra nekikezdett a festésnek. Azóta Párizsban kiállítása is volt.

Eric F. Wieschaus