Valószínűleg az egyetlen ember, aki Észak- és Dél-Koreával is tudományos együttműködési egyezményt írt alá, és egyaránt tagja volt a KGST műszaki-tudományos bizottságának, majd a NATO béke és tudomány munkacsoportjának. Láng István hosszú pályafutásán több hasonló, furcsa állomás sorjázik, melyek közül sokat, mint mondja, a szerencsének köszönhet. Szerepet játszott a Szegedi Biológiai Központ létrejöttében, egyik fő szervezője volt a tudomány 1999-es világkonferenciájának, mely a mai Tudományos Világfórum elődjének számít, tagja lett a híres Brundtland-bizottságnak és nevéhez fűződött a klímaváltozás hazai hatásait vizsgáló Vahava projekt is.

Már pályakezdését is szerencse kísérte, hiszen 1950-ben szubtrópusi növénytermesztést akart tanulni a Szovjetunióban, de Taskent helyett északra küldték, s eközben hazánkban megbukott a gyapot meghonosítása. Talajtant és agrokémiát hallgatott, így hazatérve az ezzel foglalkozó akadémiai kutatóintézetbe került, ami megalapozta tudományos pályáját. A nyírségi homokos talajok műtrágyázásánál (amiből később nagydoktori és akadémiai címét is szerezte, és a nyírlugosi kísérletek fél évszázados évfordulóját májusban fogják ünnepelni) azonban a fiatal Láng István többre vágyott, és úgy érezte – mint kiderült, jól –, hogy van érzéke a szervezőmunkához. Nyolc év után ezért titkárként Straub F. Brunó mellett folytatta az Akadémia biológiai osztályán. Gondolta, egy ideig kipróbálja magát ezen a területen, de ebből végül harminc év lett, és a ranglétrán egyre feljebb lépve 1993-ban akadémikusként és két vezetői időszakot, no meg egy rendszerváltást átívelve az MTA főtitkáraként vonult nyugdíjba. A szegedi biológiai kutatóközpont létrejötténél az ötletgazda Straubot segítette és főtitkárhelyettesként a szalag átvágása neki jutott osztályrészül. Ugyancsak szerencsének tartja, hogy UNESCO-ösztöndíjasként még a hatvanas években megismerkedhetett az angol, a svéd és a francia tudományirányítási módszerekkel, az ottani tudományos elittel, s e kapcsolatait később akadémiai vezetőként sikeresen kamatoztathatta. Viszont emlékszik olyan egyezményekre is, amelyeket azért vele írattak alá, mert abban az időben még nem számított első számú vezetőnek. Ilyen volt 1984-ben a Soros Alapítvánnyal kötött szerződés is, melyhez az akkori hatalom szerint főtitkárhelyettesnél nem dukált nagyobb sarzsi. Tizenöt évig töltötte be ezt a posztot. Később, a helyettesi szintről feljebb lépve főtitkár maradt Berend T. Iván után Kosáry Domokos mellett az Antall-kormány alatt is. Ehhez hozzájárult, hogy Antall József kérésének eleget téve minden fontos döntése előtt konzultált Kosáryval.

A környezet ügyének Láng István még 1971-ben kötelezte el magát. Ekkortájt indult az UNESCO Ember és Bioszféra programja, és vált a környezetvédelem az ENSZ prioritásává, majd világtendenciává. A nyolcvanas években életre szóló élmény az ENSZ-közgyűlés által, a norvég miniszterelnök, Gro Harlem Brundtland asszony vezetésével létrehozott 22 tagú bizottságban való munka, melynek eredménye az 1987-es, fenntartható fejlődést stratégiai céllá emelő jelentés. Ezt követték a különféle környezetvédelmi pozíciók, mint az Országos Környezetvédelmi Tanács elnöki tisztsége, ahol Láng István kompromisszumteremtő képességére sokszor volt szükség. A klímaváltozás hazánkra vonatkozó környezeti hatásait vizsgálta a vezetésével 2003-ban létrejött Vahava projekt, melynek hatására korszerűbb lett a hazai katasztrófavédelem és a természeti csapások elleni védekezés bevonult a biztosítási iparba is.

A szénkibocsátás szerepéről mostanában kibontakozó hazai tudományos vitáról a professzor úgy véli, ha azoknak lenne igazuk, akik elutasítják a légkörbe kerülő, emberi eredetű szén felmelegedést fokozó hatását, szerencsétlen módon nekilendülne a fosszilis energiahordozók felhasználása. Holott ez nemcsak a klíma, hanem az erőforrások kérdése is. Ezek pedig végesek, és még ha száz évekig is kitartanak, egyszer csak elfogynak. És mi lesz azután?

Hosszú távú túlélésünkre próbál választ találni a professzor legújabb kezdeményezése, a Túlélés Szellemi Kör is, mely a Római Klub inspirációjára alakult tíz neves, a környezet ügyének elkötelezett szakember részvételével. Első jelentésük a tudomány válaszaival a globális demográfiai változások hazai következményeire szeretne megoldásokat találni. Javaslatokat szeretnének kidolgozni, egyfajta jövőprognózist felállítani.

Az örök szervező és szintéziskészítő szabadidejében két hobbinak hódol: a bélyeggyűjtésnek és a madármegfigyelésnek. Különösen a Nobel-díjasokat ábrázoló bélyegek szakértője. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia alapításának 250. éves stockholmi évfordulóján épp erről a témáról tarthatott előadást. A Magyar Filatéliai Tudományos Társaság alapító, majd tiszteletbeli elnöke több mint száz album birtokosa, és bár 2000 óta már nem gyarapítja gyűjteményét, a bélyegek rendezgetése ma is napi tevékenység. „Kiegészítő sportként” művelte a díjazottak autogramjának megszerzését, különleges skalpként említi Willy Brandt vagy Henry Kissinger neki dedikált aláírását.

A madarakba is egy Nobel-díjas kapcsán szeretett bele. Amikor a hatvanas évek végén az MTA meghívására hazánkba érkezett Tiselius svéd vegyész, és az amatőr ornitológus vendég meg akarta látogatni a világhírű madárrezervátumot a Szeged melletti Fehér-tavon, a biológiai osztály titkáraként Láng Istvánnak kellett madarász kísérőt kerítenie. Az élmény hatására később maga is járni kezdte a természetet szárnyasok után lesve. Mára a világon élő kilencezer madárfajból több mint 1200-at sikerült megfigyelnie Kenyától Argentínáig.

Többször érte vád, hogy vezetőnek jó, de kissé szürke. Lehet, feleli bölcs iróniával, de mi lett volna, ha színesebb egyéniség lenne, vajon hányan vettek volna részt azokon a programokon, melyeket az Akadémia zsúfolásig megtelt dísztermében rendezett Arany és Jókai műveinek madarakkal való kapcsolatáról, a meteorológus és hidrológus Rejtő Jenőről, vagy a Baglyok és tudósok című rendezvényen éppen arról, hogy a tudósok is tudnak nevetni, sőt meg is engedhetik maguknak, hogy akár magukon is nevessenek.