A hetvenes évek óta léteznek hazai vizsgálatok, amelyek szerint folyamatosan elválik egymástól a társadalom tagjaiban a rendszerszintű és a magánéleti elégedetlenség. A rendszerváltás előtt – jórészt az egyenirányított média által közvetített optimista kép hatására – az emberek az ország helyzetét derűsebbnek látták, mint a sajátjukat. A rendszerváltást követően ez megváltozott, fokozatosan nőtt a közszférával szembeni elégedetlenség. Már a kilencvenes évek elején is fele-fele arányban ítélték jónak, illetve rossznak a demokrácia állapotát, illetve az ország által követett irányt, de mára a nem teljesült várakozásokat hangoztató elégedetlenek aránya eléri a nyolcvan százalékot. Ezzel szemben két, húszéves időtávot átfogó európai értékvizsgálat adatai szerint (az utóbbit 2009-ben végezték) az egyéni élethelyzetekkel kapcsolatos elégedettség növekedett.

Ez az eredmény meglehetősen ellentétes mindennapi tapasztalatainkkal. A magánéleti elégedettséggel kapcsolatban persze sokkal nagyobb a szórás, és a mindennapi életben az utcán vagy a médiában inkább találkozunk elégedetlenekkel, frusztráltakkal. Ennek megértéséhez látni kell, hogy a rendszerváltozást követően a társadalom mintegy 40 százaléka elveszítette munkáját, stabil egzisztenciális alapját, s az inaktívak aránya saját vizsgálataink szerint ma 45 százalék. A munkahely elveszítésétől, az anyagi elnyomorodástól való félelem érzete azonban ennél sokkal nagyobb mértékben növekedett. A rossz hangulat másik fő oka, hogy a bizonytalanság éppen ennek a 45 százalék hangulatának ártott a legjobban. Végül az utóbbi másfél év szociálpolitikája nagymértékben növelte a magyar társadalom egyik jelentős körének, a segélyezetteknek az elégedetlenségét, akik a korábbi helyzethez képest jóval nehezebben kapják meg juttatásaikat.

Mi lehet ebből a helyzetből a kiút?

A gazdasági növekedés, amire viszont rövid távon nem látok lehetőséget. Az elmúlt húsz évben az volt az ideológia, hogy a gazdasági növekedést követően az ebből következő anyagi előnyök előbb-utóbb lecsurognak a társadalom minden rétegéhez. Ez azonban nem, vagy csak egyenlőtlenül történt meg. A sikeres társadalmakban léteznek olyan mechanizmusok, amelyek egyszerre képesek biztosítani a gazdasági növekedést és az egyenlő esélyeket. Nálunk sajnos egyik feltétel sincs meg, ami hosszú távon nagyon fenyegető.

A „lecsurgó előnyöket” ugyanis az emberek szerint az országos és a helyi hatalomhoz közelebb lévők egyszerűen lenyúlják.

Az elégedetlenség másik forrása az összes szociológiai vizsgálat eredményei szerint a bizalom hiánya. Azokban a társadalmakban nagyobb az elégedettség, ahol az emberek bíznak az intézményekben és egymásban. Magyarországon nem ez a helyzet. Nálunk az emberek semmiben és senkiben nem bíznak. Ennek pedig az az oka, hogy nem bíznak önmagukban. De a bizalmon túl van még egy tényező, ami növelheti a személyes elégedettséget, és ez a társadalmi kapcsolatok rendszere. Minden vizsgálat azt mutatja, hogy a magányosok sokkal frusztráltabbak – ami persze egyáltalán nem meglepő. Ezen a téren viszonylag könnyen lehetne változtatni, hiszen a másik ott van a közelünkben. A társas kapcsolatok felépítéséhez kevésbé pénzre, mint inkább jól működő civil társadalmi szerkezetre volna szükség, csakhogy nálunk ez is kialakulatlan.

Volt-e hasonló helyzet máshol korábban? Visszanyúlhatunk-e jó példákra?

Az Egyesült Államokban a nagy gazdasági világválság idején hasonló volt a helyzet, amiből Roosevelt elnök New Deal néven ismert gazdasági-társadalmi programjával ki tudta hozni az országot, ahogyan paradox módon a weimari köztársaságot maga alá temető gazdasági válságot az állam generálta kereslet növekedésével Hitler szüntette meg, aki persze diktátor volt, és nem megszállott demokrata, mint Roosevelt, így az ő útja a világháborúba és a holokausztba torkollott. A mai magyar helyzet azonban teljesen más. A kormánynak az Európai Unió jól működő magjához, a német, a holland, a skandináv gazdasághoz fűződő, egyébként is jó kapcsolatainkat kellene erősítenie, ahelyett, hogy a szimbolikus tér elfoglalásával foglalkozna.

Pótcselekvésként itt van viszont az ország megtámadtatásáról szóló hisztéria.

Ez inkább a média által sugallt rossz PR-fogás, aminek hatása nem lesz tartós. Miként nem volt tartós a csodafegyverekbe vetett hit sem Szálasiék alatt. Ez a képzelt háború is hamarosan véget fog érni, és akkor létre kell hozni egy működőképes gazdasági struktúrát, amely nemcsak a fogyasztást generálja, hanem képes hozzáadott értéket is termelni.

Ilyen lelki közhangulatú romokon ez nem lesz iszonyú nehéz?

De az lesz. Sajnos közel vagyunk a csődhöz, amire már volt néhányszor példa a magyar történelemben. Csődnek nevezem azt a társadalmi állapotot, amikor egyszerre több kulcsfontosságú alrendszer is működésképtelenné válik. Összeomlik a piac, fizetésképtelenné válik az állam, forrás nélkül megáll a szociálpolitika, leáll az egészségügy, felgyorsul az agyelszívás, elhomályosulnak a társadalmi látásviszonyok, s Bibó szavával élve eluralkodnak a közösségi hisztériák. 1918–1920, 1944, 1956, 1989 ilyen időszak volt. Ha nem lesz megegyezés az IMF-fel és az EU-val, akkor 2012 is ilyen év lesz. Móricz Simon

Csepeli György: Közel vagyunk a csődhöz