Mindenki esendő?
A hatékony korrupcióellenes eszközök kigondolásához azonban először meg kéne érteni, mi motiválja az embereket a tisztességtelen viselkedésre. A New Scientist több pszichológiai vizsgálat eredményeit foglalja össze.
A legtöbben tisztességesnek tartjuk magunkat, a korrupciót leginkább csak másokat érintő problémának véljük. Ám kiderült, hogy szinte bárki korrumpálható, és ehhez nem is kell túl nagy erőfeszítés. Ha evolúciós szempontból nézzük, a magas szintű erkölcsi normákhoz való ragaszkodás irracionális helyzetbe hozhatja az így vélekedőt, ugyanis ha mindenki más csal, mi marad a tisztességeseknek? Az így megszerzett nyereség szaporodási előnnyel járhat, tehát az és annak az utódai maradnak fenn nagyobb eséllyel, akik élnek is a kevésbé tiszta eszközökkel. Érthető, ha annyi fondorlatot vetünk be, amennyit csak tudunk, közben pedig másokat arra buzdítunk, hogy maradjanak csak tisztességesek. Rob Kurzban pszichológus ezt az álszent viselkedést sejti a jelenség hátterében.
Amennyiben becsületesen cselekszünk, elképzelhető, hogy egyszerűen nincs módunk a csalásra. Samuel Bendahan svájci kutató és kollégái egy publikálásra váró cikkben egy bonyolult játék segítségével elvégzett teszt alapján úgy vélik, erről van szó. A pénzre menő játék előtt megkérdezett játékosoknak csupán 4 százaléka tartotta elfogadhatónak a lopást, ám ha a játékosok nagyobb hatalmat és a csalással több pénzhez jutási esélyt kaptak, erkölcsi hozzáállásuk megváltozott. Az első 5 kör után a játékosok 20 százaléka folyamodott lopáshoz, ha pedig megnőtt a profitszerzés esélye, a 10. kör után ez az arány 45 százalékra emelkedett.
A hatalom korrumpáló hatását Joris Lammers holland és Adam Galinsky amerikai kutatók mutatták ki. Vizsgálati alanyaikat élmények felidézésével arra késztették, hogy hatalommal rendelkezőknek vagy tehetetleneknek érezzék magukat. A résztvevőket ezután két csoportra osztották. Az egyik csoport tagjait arra kérték, hogy egy erkölcsi skálán értékeljenek bizonyos cselekedeteket, a másik csoportét pedig arra, hogy egy elszigetelt fülkében játsszanak dobókockával, és mondják meg a dobott számokat a fülkén kívül jegyzetelő kutatónak.
A dobások lehetséges pontértéke 1 és 100 között volt, és minél nagyobb lett ez az összeg, annál nagyobb jutalmat kapott a dobó. Az átlag pontértéknek 50 körül kellett volna lennie, ám 70 lett a „hatalom birtokosainak” jelölt vizsgálati alanyok körében. Ők hajlamosabbak voltak a csalásra, és jobban meg is bocsátották saját becstelenségüket, mint „tehetetlen” társaik. Ráadásul a csalást sokkal keményebben ítélték el, ha azt nem ők, hanem mások követték el.
A brit történésznek és politikusnak, Lord Actonnak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, „minden hatalom korrumpál”. Ám a hatalom nem csupán több lehetőséget biztosít az aljas alkukra, de a gondolkodásunkat is befolyásolja. Lammers szerint egyfajta erkölcsi rövidlátást okoz, mint az alkohol, mely szűkíti a figyelmet, és olyan viselkedéshez vezet, amit „hiper-magabiztosságnak” vagy „hiperrámenősségnek” nevezhetnénk. Szerinte ezt a holland Maarten Boksem által irányított kutatások is alátámasztják, mely szerint azoknak, akik hatalommal rendelkezőknek érzik magukat, ugyanazok az agyterületeik mutatnak aktivitást, mint amik a gátlástalansággal összefüggésben aktívak.
A hatalmon túl a pszichológiai távolság is hajlamosít a tisztességtelenségre, megkönnyíti a becstelenségek elkövetését. Dan Ariley viselkedés-közgazdász azt találta, hogy az emberek hajlamosabbak a pénzre váltható zsetonokért csalni, mint magáért a pénzért.
Úgy tűnik, ahol a korrupció része a kultúrának, ott olyan, mintha fertőző lenne. A Transparency International minden évben közzéteszi az országok korrupciós listáját. Bár a Korrupcióérzékelési Indexet (CPI) azzal vádolják, hogy nem objektív, Danila Serra amerikai kutató eredményei azt sugallják, a CPI igenis az emberek viselkedését tükrözi.
Danila Serra és Abigail Barr angol kutató közösen végzett egy felmérést 34 országból származó oxfordi egyetemisták körében. Az eredmények szerint a legrosszabb CPI-pontszámú országokból érkezett hallgatók nagyobb valószínűséggel lennének érintettek egy megvesztegetési ügyben, azaz a korrupcióban való részvételt erősen befolyásolják annak az országnak a társadalmi normái, melyben élünk. A korrupció ellen küzdők azonban nem csak rossz híreket kaphatnak a kutatólaborokból. Az egyének ugyanis igenis jobbá válhatnak annál a társadalomnál, amelyből származnak. Ezt éppen az előbb említett oxfordi vizsgálat támasztja alá. Serra és Barr megismételt vizsgálataikban ugyanis azt tapasztalták, hogy minél több ideje tartózkodott valaki az Egyesült Királyságban, annál kisebb valószínűséggel választotta a megvesztegetést. És míg a hallgatók korrumpálási hajlama szülőhazájuk CPI-rangsorolását tükrözte, addig azok a diplomások, akik korruptabb országból származtak, becsületesebbek voltak, mint az ugyanannyi ideje Nagy-Britanniában tartózkodó egyetemista társaik. Barrék úgy vélik, ezek a nonkonformista diplomások vehetik fel majd valamikor a harcot hazájukban a korrupcióval szemben.
A tisztességes embereket azonban nehéz beazonosítani. A becsületesség bélyegei ugyanis megfoghatatlanok. Ariely vizsgálatából azonban az is kiderült, hogy minél kreatívabb valaki, annál nagyobb az esély arra, hogy csaljon. Az ilyen tetteket ugyanis általában meg kell indokolni, és e magyarázatok kitalálásában kreatív társaink nagyon jók. Kurzban úgy véli, az emberek leginkább azért nem csalnak, mert a többiek olykor számon kérik őket. A büntetés a laboratóriumi kísérletekben valóban működik. A jutalomért játszott társasjátékokban kisebb a csalások valószínűsége, ha a csoport kárára megszerzett nyereség büntethető. A valós életben ez a büntetés társadalmi elítélés, például bebörtönzés lehet.
Végül a hatalommal bírók miatti aggodalomra Bendahan válasza az, hogy a hatalomhoz fékeket és ellensúlyokat kell kötni. A hatalomra vágyó embereknek – szerinte – el kell fogadniuk a demokratikus ellenőrzés formájában megnyilvánuló korlátozásokat. Ariely ezzel egyet is ért, ám hozzáteszi, a csúcson lévőknek először is fel kellene ismerniük, hogy korrumpálódhatnak, márpedig ez gyakran nem történik meg. A témával kapcsolatos különböző pszichológiai vizsgálatoknak pedig sajnos az a legnagyobb tanulsága, hogy senki nem védett a korrupcióval szemben.
