Az átlag elfedi a valóságot – pedig tényleg nyakunkon a klímaváltozás
Megállapítható, hogy a szélsőségesen napos vagy felhős napok az utóbbi időkben gyakoribbak, mint a 80-as évek elején, és a 90-es évekhez képest a zivataros napokból a szárazakba való hirtelen átmenetek számottevően gyakoribbá váltak. Ezek az ingadozások kihatással lehetnek az ökoszisztémák stabilitására, a mezőgazdaságra, a napenergia előállítására, továbbá megváltoztathatják a légköri hőcserét és a csapadékhullást, de még azt is, hogy a növények mennyi szén-dioxidot vonnak ki a légkörből.
A jelenlegi éghajlati modellek havi átlaghőmérsékleteket vesznek alapul. Medvigy és kollégája egy újonnan kifejlesztett számítógépes programot használt, mely lehetővé teszi, hogy első alkalommal vizsgálják napi szinten az időjárási adatokat, és így vonjanak le következtetéseket a klímára nézve. A havi átlagok kissé „ködös” világot tárnak elénk, vagyis azt, hogy – elméletben – minden nap kicsit esős és felhős. A valóság ezzel szemben az, hogy némelyik nap erősen napsütéses és száraz. Mindez teljesen új megvilágításba helyezheti a klímaváltozás kérdését. Globális szinten eddig senki nem vizsgálta ezeket a napi változásokat.
A közvéleményben általában az a kép él, hogy az éghajlatváltozás a globális átlaghőmérséklet növekedését jelenti, bizonyos szélsőséges állapotok kialakulásával. William Rossow, a New York-i City College kutatója úgy véli, hogy a jelenleg használatos klímamodellek gyakrabban mutatnak csendes esőket, mint a valóságban, de nem mutatnak ki szélsőséges csapadékhullásokat. Márpedig teljesen másképpen viselkedik a légkör, ha azt vesszük, hogy minden nap kicsit esik az eső, mint akkor, ha például hetente egyszer lezúdul egy nagy zivatar. Ha nem ismerjük a változékonyság szerepét, az is kétséges, hogy milyen változásokat várhatunk a jövőben.
Medvigyék a napsütésben bekövetkező változásokat egy 1984-től 2007-ig terjedő, műholdas megfigyelésen alapuló kutatóprogram alapján végezték, a csapadék terén pedig napi adatokat használtak egy 1997 és 2007 között folyt program alapján. Azt találták, hogy ha napi szinten vizsgálják az adatokat, az említett időszakokban a napsütésben és a csapadékmennyiségben tapasztalható szélsőségek egyre általánosabbá váltak. Ami a csapadékot illeti, az 1997-es enyhén ködös átlag tíz év múltán egyik napról a másikra szárazból záporosra történő változást mutat.
Az elemzett időszakokra azt kapták, hogy a változékonyság legalább a bolygó 35 százalékát érintette fokozódó mértékben. A szélsőséges állapotok zöme a modelljük szerint Afrika és Ázsia Egyenlítő menti térségeiben tapasztalható. A mérsékeltebb szélességeken az egymást követő napok változékonysága kisebb volt és jellemzően inkább évszakos jellegű. A trópusi Afrikában és Ázsiában ezzel együtt az utóbbi években gyakrabban alakulnak ki magasba emelkedő zivatarfelhők, mint korábban.
Bár a legnagyobb időjárási szélsőségek leginkább a trópusokat érintették, a jelenség valamilyen mértékben az egész Földön tapasztalható. Az egyik szélsőségből a másikba való gyors átmenet – a princetoni kutatók elemezése szerint – kihat az egész bolygó hő- és csapadékegyensúlyára. A légkör egyik fontos jellegzetessége, hogy az Egyenlítő térségében felhalmozódó hő áramlása a sarkvidékek felé irányul, márpedig ez a hő a viharrendszerekben keletkezik. Ha e rendszerek helye, ideje és szezonalitása változik, akkor erre maga a klíma is reagál.
E légköri változások nem hagyják érintetlenül a helyi klímaviszonyokat sem, melyeket elsősorban a hőmérséklet és a domborzat alakít. Hatásai mind a természetes folyamatokban, mind az emberi tevékenységben megnyilvánulhatnak; elég utalni a csapadék és a mezőgazdaság közötti összefüggésekre, vagy éppen a napenergia-termelésre, de akár arra is, hogy megváltozhat (csökkenhet) a növények szén-dioxid-megkötő képessége. Az új vizsgálat tanulsága szerint több szén-dioxid maradhat a légkörben, mint amennyivel a havi átlagok alapján működő klímamodellek számolnak.
