Csak azért is a Déli-sarkra
Norvégia egész évben ünnepel: a nemzet (Thor Heyerdahl mellett) leghíresebb fiaira, Amundsenre és Fritjof Nansenre emlékezik – előbbi 100 éve jutott el a Déli-sarkra, utóbbi pedig 150 éve született. Kettejük közül kétségkívül Amundsen neve ismertebb, a két személyiséget azonban összeköti, hogy előbbit kifejezetten Nansen példája állította rá a sarkkutató pályára.
A sark-támadás idején már 42 éves volt, híres kutató, számos sikeres expedícióval a háta mögött. A 19. század végén hajóval áttelelt az Antarktiszon (igaz, nem önszántából: járművük befagyott a jégbe, meg kellett várniuk az olvadást), és ez a teljesítmény felkeltette a nemzetközi közvélemény figyelmét – már csak azért is, mert a csapat orvosa tudományos táplálkozási programot dolgozott ki, amellyel sikeresen előzték meg a skorbutot a résztvevők körében. Amundsen 1903-ban már nem egyszerű csapattag, hanem expedícióvezető volt: az ő irányításával a Gjöa nevű hajó hatfős legénysége (a nyugati civilizációban elsőként) áthajózott az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Északnyugati Átjárón.
Ez az út ugyanakkor nem is annyira az elsőség, mint inkább a tudományos megfigyelések miatt maradt emlékezetes: Amundsen kísérletekkel igazolta az északi mágneses pólus elmozdulását, valamint részletesen leírta az eszkimók öltözködési, vadászati, táplálkozási szokásait (a norvég kutatót elsősorban a praktikum érdekelte – főként arra volt kíváncsi, hogy milyen módszerekkel lehet túlélni a rendkívüli hideget és a sötétséget –, részletes jegyzeteinek és ábráinak többsége mégis a néprajztudományban hasznosult).
Saját bevallása szerint minden útját tréningnek és szellemi előkészületnek tekintette az Északi-sark meghódításához, ám azt a pólust valaki más érte el először: Robert Peary és Frederick Cook (utóbbi volt Amundsen előző Antarktisz-expedíciójának skorbut-űző orvosa – hiába, ez egy szűk szakma) 1909-ben csöndben elérték a legészakibb pontot – eredményes próbálkozásukról Amundsen is csak a hírekből értesült. Saját feljegyzései szerint nagy álmának szertefoszlása érzékenyen érintette: „mindig az Északi-sarkra vágytam, és most itt állok a Déli-sarkon” - írta például élete talán legdiadalmasabb pillanatában. (Hogy mi a különbség, azt talán csak az északi népek érzik: számukra az északi pólusnak különleges, mitikus jelentősége van.)
A kudarc ugyanakkor nem törte össze: egy évvel később a Fram nevű hajón elindult a Déli-sark felé – méghozzá úgy, hogy útitársait is csak utólag avatta be a terv részleteibe (beleértve magát az úticélt is). A Fram egyébként a nagy előd, Nansen különleges építésű, jégálló bárkája volt.
A Fram 1911 januárjában kötött ki a Bálna-öbölben az Antarktiszon. Ugyanebben az időben egy másik expedíció is partot ért: az angol Robert Falcon Scott is nekivágott a Déli-sarkig vezető útnak. Kettejük versengéséről a külvilág keveset tudott, Amundsen ugyanis szinte az utolsó pillanatig titokban tartotta, hogy mire készül. Az utat viszont a legapróbb részletekig megtervezte: egy viszonylag rövid, de teljesen ismeretlen útvonalat választott, olyasfajta kiépítéssel (alaptábor és készlet-depók), amilyeneket mostanában a Mount Everest meghódítói használnak (így tett egyébként Scott is, de rosszul választotta meg a depók távolságát). A gyalog és kutyaszánon megtett út 1911. október 20-án indult, és december 14-én a norvég zászló már a pólus fölött lobogott. Az út a viszonylag kedvező időjárás és a gondos előkészületek miatt szinte eseménytelenül, váratlan fordulatok nélkül telt.
Amundsenék egy hónappal a Scott-expedíció előtt értek célba (a sarkot Scott is elérte, de visszaúton a teljes csapat odaveszett: megfagytak a hóviharban, egynapi járásra az utolsó depó előtt). A győzelemről tudósító világsajtó meglehetősen furcsa helyzetbe került, hiszen a lapok eleinte csak Scott útjáról írtak, utóbb, 1912 márciusában viszont Amundsen sikerét kürtölték világgá – az, hogy Scottnak is sikerült eljutnia az Déli-sarkra, ám a visszaút tragédiába torkollott, csak jóval később derült ki.
Egyébiránt Amundsen sem kerülte el az akkoriban szinte tipikusnak számító felfedező-sorsot. Előbb sikertelenül próbált átkelni az Északkeleti-átjárón, majd – miután azon az útvonalon nem tudott eljutni az Északi-sarkra – megpróbálta ugyanezt repülővel. Ezen az úton három hétre a jég fogságában rekedtek, és csak úgy tudtak kiszabadulni, hogy kéziszerszámokkal egy kifutópályát építettek a jégmezőn, becslések szerint mintegy 60 tonna jeget megmozgatva (miközben gyakorlatilag éheztek). 1928-ban aztán – mikor épp felfedező kollégáját, a léghajós Umberto Nobilét próbálta kimenteni a sarkvidékról – lezuhant, és a holtteste sosem kerül elő, csak gépe roncsait találták meg.
Amundsen nevét egyebek között egy tenger, egy tengeröböl és egy déli-sarki kutatóbázis őrzi (utóbbin Scott kapitánnyal osztozik) – meg persze számtalan tér és utca Norvégiában, ahol Amundsen teljesítményét leginkább azzal szeretik érzékeltetni: utána (és persze Scott után) legközelebb 1956-ban sikerült eljutni a Déli-sarkra.
Nansen kezdte
Kijár az ünneplés a 150 éve született Nansennek is: ő részben a sarkvidék első, néprajzi és természettudományi igényű feltérképezőjeként, részben pedig a nemzetközi menekültügy „intézményének” létrehozójaként maradt meg a világ emlékezetében. 1888-ban a grönlandi szárazföldi jégmező elsőkénti átszelésével vált világhírűvé, majd 1893 és 1896 között Fram nevű hajóján végrehajtott expedíciójával bebizonyította egy északnyugati sarki tengeri áramlat létezését (eközben kis híján az Északi-sarkra is eljutott). 1922-ben Nobel-békedíjat kapott jószolgálati tevékenységéért - főként azért, mert a Népszövetség főbiztosaként az I. világháború után közel 500 ezer, főleg Oroszországban raboskodó hadifoglyot juttatott haza szülőföldjére.
