Úgy tűnik, ha egyszer sikerül meghatározni, mi váltotta ki a tartós kánikulában keletkezett tüzeket, eljöhet az a nap, amikor a természeti katasztrófák károsultjai sikeresen indíthatnak pereket a különböző vállalatokkal szemben, mondván, hogy üvegházgáz-kibocsátásukkal hozzájárultak az éghajlatváltozáshoz és ezzel a katasztrófa közvetlen előidézéséhez.

Ahhoz, hogy eljussunk idáig, a kutatóknak dűlőre kéne jutniuk abban a fontos kérdésben, hogy vajon a katasztrófával végződő rendkívüli időjárási jelenségeket az éghajlat természetes változékonysága vagy valóban emberi tevékenység okozza.

Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) a napokban tekinti át az ügy fejleményeit, jövőre pedig amerikai és angol kutatók terveznek kiadni egy globális éves értékelést arra vonatkozóan, hogy valóban az emberi tevékenység okolható-e a korábbi évek rendkívüli időjárási eseményeiért. Az ilyen irányú kutatásokkal és jogi következményeikkel nemrég a New Scientist foglalkozott.

Az már látszik, hogy nem lesz könynyű közös álláspontot kialakítani, hiszen a kutatók már abban sem értenek egyet, hogy miként értékeljék az egyes természeti katasztrófákat megelőző hosszabb-rövidebb időszakok időjárási adatait. Randall Dole, az amerikai Nemzeti Óceán és Atmoszféra Hivatal (NOAA) munkatársa pl. 1880-tól 2010-ig nézte át az időjárási adatokat, és arra a következtetésre jutott, hogy a moszkvai kánikula főként természetes éghajlati változékonyság eredménye. A tűzvész közvetlen okát egy sokáig nem mozduló magas nyomású anticiklonban látja. A potsdami Éghajlati Hatások Kutatóintézetének munkatársai viszont azt találták, hogy 80% az esély arra, hogy a klímaváltozás nélkül a pusztító tűzvészszel járó orosz kánikula nem következett volna be.

A két tanulmány azonban talán mégsem mond ellent egymásnak. Elképzelhető ugyanis, hogy míg a hőhullám jórészt természetes folyamatok eredménye, addig a klímaváltozás miatt 30 éve tartó nyugat-oroszországi felmelegedés az, ami veszélyes szintre emelte a természetes változékonyságot. Myles Allen angol kutató szerint mindkét vizsgálat megállapításai igazak, és csak arról van szó, hogy az emberi tevékenység éghajlatra kifejtett hatásai egyszerűen átléptek egy kritikus értéket.

Az „éghajlatothibáztatóüzlet”egyre nő. Allan kimutatta, hogy a kb. 35 000 ember halálával végződő 2003-as európai kánikula kétszer nagyobb valószínűséggel köszönhető az ipari tevékenységgel járó üvegházhatású gázok kibocsátásának. Kollégája, Pardeep Pall ugyanezt találta a 2000. évi angliai áradások esetében. A NOAA-ban dolgozó Martin Hoerling szerint pedig a mediterrán térségben tapasztalható aszály mértéke és gyakorisága túl nagy ahhoz, hogy kizárólag a természetes változékonyság számlájára legyen írható.

Roger Peilke Jr., a Colorado Egyetem kutatója azonban úgy véli, a legnagyobb anyagi veszteséggel és emberáldozattal járó extrém időjárási jelenségek, az áradások és a trópusi ciklonok száma nem mutat emelkedő tendenciát. A kánikuláké talán igen, de pl. a hideg időszakoké nem.

Az IPCC várhatóan elismeri az említett kutatási eredményeket, és arra figyelmeztet, hogy további rossz hírek várhatók.

A „hibáztatós játék” mostanában azzal folytatódik, hogy egy amerikai kutató, Kevin Trenberth szerint meg kell változtatni a rendkívüli éghajlatra vonatkozó bizonyítási kötelezettséget. Trenberth szerint minden szokatlan eseményt az üvegházhatású gáz kibocsátása következményének kell tartani egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. E nélkül, érvel sokak számára elfogadhatatlan módon, a közvélemény alulbecsüli az ember szerepét az időjárási eseményekben.

A jog képviselői arra várnak, hogy a viták végre eldőljenek, mert pl. az USA-ban a Katrina hurrikán áldozatai egy energiacéget perelnek, mivel szerintük a vállalat az üvegházhatású gázok kibocsátásával igenis hozzájárult a természeti katasztrófa bekövetkezéséhez. Eddig még senki nem nyert ilyen pert, nem kis részben azért, mert nehéz megnevezni a vádlottat, és bizonyítani bűnösségét. Pedig úgy tűnik, egyre nagyobb nyomás nehezedik a mindenki számára elfogadható vizsgálati módszerek kidolgozása miatt a kutatókra és a szükséges bizonyítékok meghatározása miatt a jog képviselőire. A potsdami kutatók eredményei megnehezítenék a felelősség elutasítását és megnövelnék a magánjogi keresetek sikeres kimenetelének az esélyét. A kérdés egyre nyomasztóbb, főleg ha a nemzetközi klímatárgyalások továbbra sem eredményeznek átfogó szabályozási keretet az éghajlatváltozás vétkesként való megnevezésére. Allen szerint egyetlen sikeres per átszakítaná a jogi gátakat.

A vétkes megnevezése azt is segíthetne eldönteni, hogy melyik szegény ország kapjon a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra a fejlett országok által biztosított dollármilliárdos támogatásokból. Egy bizonyos ponton el kell tudni dönteni – állítja Allen –, hogy az alkalmazkodásra szánt öszszegeket kapó nemzetek életét az éghajlatváltozás valóban befolyásolja-e. Éppen ezért nagyon fontos eldönteni, hogy a vizsgálatok által bizonyított extrém időjárási események valóban az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt következnek-e be.

Angliai árvízkalauz – a klímaváltozás a hibás?