Lemming és ember
A hatalmasra nőtt állattömeget viszont már nem tudja eltartani a sokkal kisebb populációra méretezett tundra, így a felborult egyensúly egyenes következményeként a növekedés átcsap tömeges pusztulásba. Malthus, a XVIII–XIX. század határán élt angol közgazdász és demográfus torz jövőképében valami ilyen sorsot jósolt az ENSZ adatai szerint e hét végén a hétmilliárdos létszámot átlépő emberiségnek is. Szorgos követői is a Föld eltartóképességén túlnövő, káoszba, háborúkba és éhínségbe torkolló exponenciális népességgyarapodás veszélyeit szajkózták, melyek részben és lokálisan valóban be-bekövetkeztek.
Igaz, az ilyen helyi katasztrófák inkább a rissz-rossz politikai irányításnak, mintsem Malthus levezetésének (szerinte az élelmiszer-termelés csupán matematikai, míg a népesség mértani haladvány szerint nő) voltak köszönhetőek, az emberi lelemény ugyanis eddig mindig képes volt megoldani a szaporodó népességből fakadó gondokat, és mind többen élvezhették a fejlődés gyümölcseit. A pozitív forgatókönyvek hívei ilyenkor szokták felhozni példaként a huszadik század második felében a mezőgazdaság iparosítása és az új növénytermesztési technológiák révén lezajlott zöldforradalmat. Sok korábban éhező fejlődő ország vált élelmiszer-importőrből önellátóvá, s a világ gabonatermelése kevesebb mint negyven év alatt három és félszeresére nőtt. Csakhogy a rohamosan bővülő táplálékforrásnak, no meg az egészségügyi ellátás javulásának is betudható hosszabb életkilátásoknak köszönhetően a Föld lakossága is megkétszereződött, miközben a feszített iramú gyarapodáshoz elfogyni látszanak a szükséges energiahordozók, és visszafordíthatatlanul sérül bolygónk környezeti egészsége.
Könnyű lenne most a lemmingek példájához nyúlni, lám, felborulóban van a klíma, az ásványkincskészleteken csücsülő országokat háborús és forradalmi villongások destabilizálják, globális gazdasági-politikai válságjelenségek mutatkoznak, tehát jön az ökológiai-ökonómiai feketeleves. Egyes szakemberek szerint az emberiség huszadik századi szaporodása amúgy is sokkal inkább hasonlít a baktériumokéra, mint a főemlősökére. Igaz, mi nem tudunk úgy tömörülni, mint a bacik, ha így lenne, egyes számítások szerint a Föld összes embere elférne egymás mellé zsúfolva Magyarország egy kis részén is.
Az viszont tény, hogy amikor fajunk 1999-ben átlépte a hatmilliárdos létszámot, egyúttal keresztülhágott egy másik küszöböt: százszorosan meghaladta bármely a Földön valaha élt nagy testű faj biomasszáját. Igaz, ezek egyike sem volt értelmes lény. Az ember viszont minden látszat ellenére az, s a múlt század végére ennek a képességnek elkezdtek látszani az első jelei is: a világ egyre nagyobb részén kezdték az emberek levenni a lábukat a „gázpedálról”. Az okok persze sokrétűek, de tény: a mostani milliárdos határ az első, amelynek átlépéséhez nem kellett rövidebb idő, mint az előzőhöz. Igaz, több sem, de ez is óriási dolog!
Egy dán kutató szerint a népességcsökkenésben Európa példáját kellene követniük a fejlődő országoknak. Kétségtelen, ha a fejlett és a fejlődő országok adatait nézzük, a különbség szembetűnő. Az alacsony és magas termékenységet produkáló országok széttartó demográfiai mutatóit kiválóan érzékelteti Magyarország és Uganda példája. Amikor Uganda 1962-ben elnyerte függetlenségét, lakosainak számát 7,5 millióra becsülték.
Hazánk lakosságszáma ekkor emelkedett tízmillió fölé. A 2010-es adatok szerint Magyarország lakossága kevesebb, mint tízmillió fő, tehát a népességszám az elmúlt 45 évben gyakorlatilag nem változott. Ezzel szemben a hazánknál több mint kétszer nagyobb Uganda lakossága a polgárháborúk, a háborúk, az éhínségek és az arrafelé dermesztő mértéket elérő AIDS pusztítása ellenére 2010-re már 33,5 millió főre nőtt. Az ENSZ közepes értékekkel számoló demográfiai forgatókönyve szerint Ugandának 2025-ben 52 millió, 2050-ben pedig már 94 millió lakosa lesz, miközben hazánk népessége kilenc- és tízmillió fő között stagnál majd. 2050-ben Uganda népességszáma várhatóan meghaladja Franciaország vagy Németország létszámát.
Azon túl, hogy a dán kutató szociológiailag is kivihetetlen javaslatában jó adag álszentség érezhető, földrészünk politikusai is egész mást sulykolnak a fejekbe, a csökkenő népesség miatti nemzethalált, a gazdasági növekedés leállását, az „idegenek” beáramlásának veszélyét. Hogy ezekben mennyi az igazság, azon lehet vitázni, de lehet, hogy a további fejlődéshez tényleg már csak a fogyasztás mérséklése révén vezet út.
Egy szükségképpen korlátolt forrásokkal ellátott bolygón nem lehet a végtelenségig növekedni, tehát át kell állnunk egy másfajta civilizációra. Hogy az átállás sehol nem megy könnyen, az belátható. Hogy ilyesmit netán csak egy kataklizmaszerű társadalmi-ökológiai földcsuszamlás vált ki az országok vezetőiből, elképzelhető, bár nem szeretnénk megélni az amerikai katasztrófafilmek forgatókönyvét. Tény viszont, hogy az eddigi pozitív változások döntő része a népesség egyik felén, a nőkön múlt. Akik a világ nagy részén sokkal kevesebb gyermeket akarnak, mint a férfiak, még akkor is, ha néhány kultúrában a több gyerek a közösségi rangsorban előkelőbb helyet és könnyebb életet biztosít.
A terhességtől való, Fekete-Afrikában jól ismert félelmet persze nálunk, ahol gyakran az asszonyok győzködik gyermekvállalásra partnereiket, nehéz elképzelni. A fejlődő országokban azonban a családtervezés jobbára a férfiak monopóliuma, s ennek megváltoztatása mindannyiunk közös érdeke. A természet amúgy is a nőkre bízta a szaporodás végső szabályozását: csak annyi gyerek születhet, amennyit ők kihordanak. Ők pedig többnyire jól tudják, mennyit tudnak vállalni. Csak hagynunk kéne az emberi létezés eme lényeges elemét érvényesülni. Gondoljunk a lemmingekre!
