Az okostelefon esete az álinternettel
A felhasználók többsége ugyanezt akkor is magától értetődőnek veszi, ha mobiltelefonról netezik, pedig olyankor a valóság egészen más: a mobiltelefon általában nem ugyanazokat az oldalakat látja, mint a számítógép, hanem csak egy képet, amit egy közbenső szerver a meglátogatott oldalról generált.
A helyzetet talán a Nol példáján lehet a legegyszerűbben szemléltetni. Ha a mobilra is a megszokott internetes oldal töltődne le, azon alig látnánk valamit a cikkekből, hiszen sokkal nagyobb képernyőméretre és felbontásra van optimalizálva. Ezért aztán a telefonos felhasználó nem is a Nolt, hanem annak egy mobilra alkalmazott verzióját (terjedőben lévő szakszóval: egy appot) látja, és az appok üzemeltetője nem mindig esik egybe a meglátogatott oldal gazdájával. Ez azonban csak a kisebbik gond.
A nagyobbik az, hogy nem minden mobil eléggé okos a megcélzott oldalak letöltéséhez, a telefonon lévő böngésző pedig általában nem támogat mindent (flasht, animációt stb.), amiből egy weboldal összeáll. Mindezek miatt a telefonunkra még csak nem is az áthangszerelt weblap érkezik, hanem csak egy lebutított kép, amelyik többé-kevésbé emlékeztet a szóban forgó honlapra. Ilyenkor tehát a felhasználó nem a bankkal, a könyvesbolttal vagy a zeneshoppal kommunikál, hanem egy szerverrel, amelyet a telefonon futó böngészőt tulajdonló vagy támogató cég (például a Google) üzemeltet. Márpedig ez óriási különbség: ha közvetlenül a bolttal állunk kapcsolatban, akkor az adataink (például a jelszavak, címek és egyéb személyes információk) egy titkosított csatornán közlekednek, harmadik fél számára láthatatlanul. Mobilról netezve viszont eleve egy harmadik félnek adjuk meg az adatokat, ő továbbítja a boltnak, meg ő küldi vissza nekünk azt az oldalképet, ahol a műveletvégzés követhető.
Az androidos telefonok felhasználóinak gyakori élménye, hogy még el sem kezdik a netezést, a telefon „viszszaszól”: a Google-szerver (!) – amit elvben nem is akart meglátogatni – átmenetileg nem elérhető, próbálkozzon később az internethasználattal. A weboldalak mobil böngészőhöz történő igazítása (szaknyelven server side rendering) nemcsak az androidos okostelefonokon (Android–Google viszonylatban), hanem gyakorlatilag az öszszes okostelefon-platformon ugyanazt a sémát követi. Néhány hónapja még javában futottak az egyik hazai mobilszolgáltató „telefonokosításra” buzdító reklámjai: a kínált szolgáltatás szintén a server side renderingen alapul és azon, hogy a szolgáltató egy virtuális internetet közvetít a telefonokra a saját szervereiről (vagyis olyan oldalképeket, amelyeket az Opera Mini böngészővel meg lehet jeleníteni). A reklámokból nem derül ki, és mások máskor sem hívták/hívják fel a figyelmet, hogy a mobiltelefonos netezés gyökeresen más biztonsági környezetben zajlik, mint amit az internethasználatban korábban megszokhattunk: mindig van (legalább) egy harmadik fél, és az adatok az üzenetváltás során nincsenek végig titkosítva.
Ez a biztonsági rés mindaddig fennmarad, amíg a telefonok többsége (a proceszszor, a memória és a grafikusteljesítmény terén is) eléggé erős nem lesz ahhoz, hogy a „valódi” internetet mutassa – és amíg létre nem jön a mindehhez szükséges, mindenhol hozzáférhető sávszélesség. Mivel az első „teljes internetképes” mobilok még csak mostanában jelennek meg, a 4G-s hálózatok általánossá válása pedig a világ legfejlettebb régióiban is éveket vesz igénybe, a problémával tartósan együtt kell élni. Az átmeneti megoldás az lehet, ha a legérzékenyebb személyes adatokat igénylő műveleteket nem mobilon netezve indítjuk, hanem maradunk a jó öreg PC-nél.
