Leesett a műhold, jön a következő
A 2005 óta irányíthatatlanul keringő műhold a Csendes-óceán felett lépett be a légkörbe, s a NASA szerint Nyugat-Kanadára nem hullott az előre becsült 532 kilónyi törmelékből. Ezzel lezárult az idei év egyik legizgalmasabb űreseménye. De csak az egyik, mert egy hónap múlva hasonló izgalmakban lehet részünk.
Frey Sándor űrkutató, az űrvilág.hu portál főszerkesztője nem ért egyet azzal a kritikával, hogy a NASA nem adott kellő időben tájékoztatást az UARS műhold becsapódásáról. Szerinte a keringés legvégén egyórás pontossággal tudták előre jelezni a visszahullás idejét. Ezalatt azonban a műhold lényegében egyszer megkerülte a Földet, kelet felé áthaladva a Csendes-óceán, Kanada, az Atlanti-óceán, Afrika és az Indiai-óceán fölött is. Vagyis a helyszínben lényegesen nagyobb volt a bizonytalanság, mint a becsapódás idejében.
Az előrejelzési bizonytalanság oka, hogy a fékeződés több dologtól függ: nemcsak a légkör állapotától (pillanatnyi kiterjedtségétől, sűrűségétől), hanem attól is, hogy a bonyolult szerkezetű, a térben „bukdácsoló” műhold épp milyen állásban merül bele a sűrű légkörbe. Frey Sándor szerint „ha a keresztmetszete nagy a repülés irányára merőlegesen, akkor gyorsabban fékeződik, ha kicsi, akkor lassabban”.
Jelenleg körülbelül 20-25 ezerre tehető a tíz centiméternél nagyobb átlagos átmérőjű űrszemetek száma. Egy és tíz centiméter közé eső töredékből viszont akár több millió is lehet. Egy-egy nagyobb űrszemetet néhány alkalommal a kisbolygókat kereső programok is észleltek. Ilyen volt az a 2003 szep temberében talált objektum, amelyről utóbb kiderült, hogy nem aszteroida, hanem az Apollo–12 űrhajót szállító Saturn–V hordozórakéta egyik fokozata. Ugyanezt az objektumot 2006-ban újra megtalálták.
Az űrszemét nagyobb darabjainak visszatérése a Föld légkörében vagy a felszínén is jelenthet problémát. 2006-ban egy orosz kémműhold egy darabja zúgott el egy utasszállító gép közelében, a Csendes-óceán felett. 1979-ben a Skylab űrállomás darabjai hullottak le Nyugat-Ausztráliában. A busznyi méretű UARS-en kívül az igazán nagy űreszközöknél általában nem véletlenszerű a lezuhanás. 2000. június 4-én a nagyméretű CGRO-szonda égett el a légkörben. 2001-ben a Mir űrállomás is a légkörben izzott fel, majd töredékei a Csendes-óceán déli részében végezték. Mindezek ellenére eddig nem tudni olyan kárról, sérülésről, amelyet egyértelműen visszahulló űrszeméthez lehetne kötni.
Azzal mindenki egyetért, hogy valamit kezdeni kell ezekkel az űrszemetekkel, mert előbb-utóbb katasztrófát okozhat, ha valamelyik nagyobb űrhulladék telibe trafálja például az űrállomást. Az űrtisztogatás részeként az amerikaiak már lelőttek kémműholdat, illetve a kínaiak is megsemmisítettek hasonló módon egy hasonló űreszközt – ne tették volna: az utóbbi eljárás több tízezernyi apró űrszemét keletkezésével járt. Az egyik lehetséges űrtakarítási módszerről idén nyáron lapunkban is írtunk.
Jerome Pearson (Star Technology and Research, Dél-Karolina, USA) egy 11 km hosszú kábelt állítana Föld körüli pályára: egyik vége a Földtől távolabb, másik közelebb helyezkedne el. Az ionhajtóművel felszerelt kábel – mozoghatna is, ha éppen szükség lenne rá – egyik végén egy űrszemét gyűjtésére, nem működő műholdak befogására alkalmas eszköz, egyfajta „háló” működne, amely megragadná a kisebb űrobjektumokat. A tengelye körül forgó űrháló a befogott testet a felső légkörhöz közelebbi pályán elengedné. Az alacsonyabb pályán az űrszemét hamarosan elégne.
Jóllehet eddig nem fordult elő súlyosabb baleset az irányíthatatlanul visszahulló űrszemét miatt, de ebből nem következik, hogy a jövőben nem is fog. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért nem szabályozzák ezt a területet. Logikus lenne, hogy minden műhold esetén tartalékolni kellene üzemanyagot az irányított visszatérésre. „Az ENSZ világűrbizottságának léteznek erre vonatkozó ajánlásai, de azok nem kötelező érvényűek” – tudtukmeg Both Elődtől, a Magyar Űrkutatási Iroda igazgatójától. Ezeket az ajánlásokat igyekeznek betartani, de mint az UARS űrszonda esete mutatja, ez nem mindig sikerül.
Az UARS a nagyobb napaktivitás miatt tért vissza hamarabb. Hugh Lewis, a Southamptoni Egyetem űrszemét-specialistája szerint a naptevékenység 2013-ban éri el amaximumát, ami azt jelenti, hogy két évmúlva sorra potyognak le a kiszuperált műholdak és egyéb űreszközök. A New Scientistnek nyilatkozó brit tudós szerint ami akkor tér vissza, azt az 1990-es évek elején bocsátották fel. Akkor pedig évente kétszer annyi fellövésre került sor, mint manapság. Jelentős változás, hogy a korábbi monstrumok helyett mostanában kisebb méretű, de többet tudó űrszondákat építenek – ebből pedig az következik, hogy a korábbinál kisebb ütemben terheljük űrszeméttel közvetlen környezetünket.
Újabb csapás a múltból
A múlt héten nemigen akadt űrszondás cikk, amelyben ne említették volna meg, hogy 1:3200 annak az esélye, hogy sérülést okoz egy visszahulló szondadarab. Október végén, november elején egy újabb űrszemét zuhan vissza, ennél már 1:2000-hez a sérülés veszélye. Az 1990-ben felbocsátott és 1999-ben lekapcsolt 2,4 tonnás német ROSAT űrteleszkóp végzi hasonlóan, mint az UARS. És hasonlóan napokon át tartó ötletelés zajlik majd, hogy vajon mikor és hova zuhan le a német felségjelű űrszemét. Azt mondják, hogy a ROSAT harminc darabra esik szét, de csupán a tömegének harmadát égeti el: 1,6 tonnányi törmelék visszahull a Földre – lepottyan a tükör, az optikai rendszer és több, karbonszálas kompozitból készült alkatrész is.
