„A nézőnek tetszik, amit csinálok”
Pedig Amerikában ez a helyzet, ahogy kiderült egy felmérés kapcsán. Igaz, az Egyesült Államokban Barack Obama elnöksége előtt amúgy sem volt kormányzati politika a klímavédelem, a Bush-kormányzat mindenáron igyekezett az amerikai ipar védelmében távol tartania magát a Kiotó-egyezménytől és cáfolni a saját tudományos körei által is elfogadott véleményt, miszerint az emberi tevékenység által kibocsátott szén-dioxid növekvő mennyisége okozza a mind gyakoribb időjárási szélsőségeket és az emelkedő átlaghőmérsékletet. Az azonban mégiscsak furcsa, hogy az átlagemberek által leggyakrabban látott tudományos szakember, a tévéképernyőn naponta fellépő meteorológus – akinek köszönhetően egy halom, a földi légkörrel kapcsolatos fogalom bevonult az átlagember gondolkodásába – mondja azt, hogy a klímaváltozás nem más, mint átverés.
Persze a kételkedés a tudományos gondolkodás része, magában a tudományos közösségben is vannak, akik – igaz, szakmai érvekkel – cáfolni igyekeznek a felmelegedéssel kapcsolatos adatokat. Ám az amerikai tévécsatornákon feltűnő 121 időjós 29 százaléka nemcsak azt vallotta, hogy ezek nem bizonyítottak, hanem egyenesen azt, hogy mindez csalás. Csupán 24 százalékuk hitt az emberi hatásra az elmúlt ötven évben bekövetkezett felmelegedésben, a megkérdezettek fele nem osztotta ezt a nézetet, negyedük pedig teljesen semlegesnek mutatkozott a kérdésben. A felméréshez, amit Kris Wilson, az Emory Egyetem újságíró tanszékének egyik tanára, korábbi tévés hírigazgató és tévéidőjós készített, a televíziós időjárás-jelentések egyik úttörőjének, a 2008-ban az NBC-Universal által 3,5 milliárd dollárért megvásárolt, 85 millió nézőt vonzó Weather Channel (időjárás-csatorna) egykori ötletgazdájának, a veterán John Colemannak a klímaváltozás elleni nyilvános kirohanásai, megnyilatkozásai, írásai adták az indítékot. (A YouTube-on láthatóakat több százezren nézték meg.) Jellemző, hogy azon a 400 klímaszkeptikus „tudományos szaktekintélyt” tartalmazó listán, amelyetJames In hofe oklahomai szenátor, a klímaváltozással kapcsolatos jogalkotási folyamat leghangosabb kongresszusbeli ellenzője gyűjtött össze, 44 volt tévés időjós. Persze itt jön a kérdés, ezek a nem kis ismertséggel, s ennek megfelelően jelentős befolyásolási képességgel rendelkező emberek mennyiben tekinthetők tudományos szakembernek.
Amikor az amerikai tévéállomások az ötvenes években sugározni kezdték a rendszeres időjárás-jelentéseket, az első időjósok a hadseregből jöttek, Louis Allan, az első közülük még az amerikaiak Iwo Jima-i és okinavai partraszállásához szolgáltatott előrejelzést. Ezután jöttek a szórakoztatóipari szakemberek, a len-
gén öltözött időjóslányok, akiknek vajmi kevés meteorológusi képzettségük volt. Az „időjósbabák” tevékenységét azonban az Amerikai Meteorológiai Társaság megelégelte, és kidolgozott tagsága számára egy önkéntes bizonyítványt, amelyet mintegy védjegyként lehetett felmutatni a tévéállomásoknak, hogy ők valóban szakembereket foglalkoztatnak. Persze ehhez elegendő volt az egyetemi képzés legalsó szintjének, az Amerikában négyéves bachelor szintnek a teljesítése, ami azért megkülönböztette az ezzel rendelkező tévés időjósokat a legalább mesterfokú diplomával bíró valódi meteorológusoktól. Csakhogy egy felmérés szerint a tévés előrejelzőknek csak 50 százaléka rendelkezett még ezzel az alacsony szintű végzettséggel is, valódi diplomával pedig csupán 17 százaléka. És miután az előrejelzés már hét nap után igen bizonytalanná válik, a nem megfelelően képzett tévémeteorológusokat nem igazán érdekli, mit akarnak évtizedekre előre látni a klímakutatók. A Kris Wilson által készített felmérésben jellemzően a megkérdezett tévéidőjósok 79 százaléka vélte magáról, hogy a lakosság számára megfelelő „irányjelző” a klímaváltozással kapcsolatos kérdésekben. Csupán néhányan tartottak szükségesnek ezzel kapcsolatban további informálódást. Ezek közül 22 százalék az Amerikai Meteorológiai Társaságot jelölte meg számára hiteles forrásként, 16 százalék nem hisz senkinek, a harmadik leggyakoribb válasz szerint pedig a forrás nem más, mint saját maguk. Ezek után nem meglepő, hogy az amerikaiak 66 százaléka a tévéidőjósok szavának hisz a klímaváltozással kapcsolatban, jóval kevesebben a média más tényezőinek vagy akár a klímaelkötelezett volt alelnök Al Gore-nak. A tudósoknak általánosságban nagy a tekintélyük, csakhogy az amerikaiak 18 százaléka ismer személyesen is egyet, míg 99 százaléknak van tévéje.
Pedig a rengetegféle tudományos adattal operáló hosszú távú klímatudomány egyáltalán nem azonos a rövidtávú légkörbeli változásokat leíró meteorológiával. A mértékadó amerikai sajtó is tudja ezt, mert egyre inkább a klímakutatóknak hisz, s mára felhagyott a korábbi, egyrészt-másrészt megközelítéssel és az emberi tevékenység hatására bekövetkező klímaváltozást igazoló, túlsúlyba került bizonyítékok hatására elkezdte elismerni a felmelegedés veszélyét. Ez viszont radikalizálja a klímaszkeptikus tévéidőjósokat. Az AmerikaiMeteorológiai Társaság (AMS) is – érezvén felelősségét – támogatja az amerikai tudományos szervezetek, így a Nemzeti Tudományos Alapítvány (National Science Founda tion) kezdeményezését a médiameteorológusok felvilágosítására, ám a dicséretre méltó próbálkozások egyelőre rendre megbuknak a régóta tévében szereplő időjós sztárok elbizakodottságán. Mint egyikük, a konzervatív Fox tévécsatorna tévéidőjósa, Bob Breck kifejtette: „Nekem nincs szükségem az AMS jóváhagyására! Az egyetlen megerősítést számomra a nézők jelentik, és nekik tetszik, amit csinálok!”
