Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) szeptember elején jelentette be, hogy a Föld körüli pályáján keringő Upper Atmosphere Research Satellite (UARS) tudományos műhold vészesen közel került az atmoszférához, és egy hónapon belül lezuhan –ráadásul a műholdat a nagy mérete miatt nem fogja teljesen megsemmisíteni a súrlódás termelte hő a légkörben. Az UARS-t a légkörben zajló fotokémiai folyamatok jobb megértésének céljával lőtték fel 1991 szeptemberében. 2005-ig tartó működése alatt az UARS rengeteg hasznos információval segítette a kutatókat, például kiválóan használható adatokat közölt arról, hogy a Nap milyen hullámhosszon milyen mennyiségű energiát sugároz.

A becsapódást eredetileg október elejére várták a NASA szakemberei, azonban ahogy telt az idő, egyre pontosabban látták ezt a dátumot. A jelenleg várt időpont: szeptember 23., plusz-mínusz egy nap – ez az eredeti becslésnél egy héttel előbb van. A NASA közlése szerint ennek az az oka, hogy a napokban kiugró volt a naptevékenység, ami felhevítette az atmoszféra legfelső rétegét, ez pedig felgyorsította a műhold pályájának közeledését a Földhöz.

A műhold keringési pályájának csökkenése mögött az áll, hogy az atmoszféra felső tartományaiban tapasztalható gyenge légellenállás miatt fellépő súrlódás csökkenti a mozgási energiát, amitől a keringési magasság folyamatosan csökken. Minél alacsonyabb a pálya, annál sűrűbb lesz a felső légkör, annál erősebb ez a súrlódó hatás, ami miatt a műholdak keringési magassága egyre gyorsabban csökken.

Bár a becsapódás helye továbbra sem ismert, annak esélye, hogy emberlakta területre zuhanjanak a roncsok, csupán 1:3200-hoz. Nagy valószínűséggel az óceánba zuhannak a 750 millió dolláros műhold maradványai. Frey Sándor csillagász, az Űrvilág.hu csillagászati portál főszerkesztője szerint a légkörbe érve több darabra esik szét a jelenleg még kisbusznyi méretű, 11 méter hosszú, négy és fél méter széles műhold, néhány (20-30 körüli) darab túlélheti a zuhanást, és lejuthat a felszínre. Összesen 5-600 kg tömegű földbe csapódó alkatrészről lehet szó. (A teljes tömeg 6 tonna, aminek tehát a túlnyomó része elég a légkörben.)

A darabok a modellszámítások szerint 4-500 km-es átmérőjű körzetben szóródhatnak szét, de hogy ez a Földön hol fog elhelyezkedni, azt csupán a földet érés előtt két órával tudják megmondani a NASA-nál. A műhold jelenleg a Föld felszínétől 230-255 kilométeres magasságú pályán kering. (A NASA közleménye szerint a műholdon nincsenek mérgező, sugárzó vagy más módon veszélyes anyagok. Az amerikai űrügynökség arra is figyelmeztet, hogy a műholdnak a földre zuhanó elemei az amerikai kormány tulajdonát jelentik, azt gyűjtők nem tarthatják meg, s nem értékesíthetik.) Most mindössze annyit lehet tudni, hogy valahol az északi szélesség 57., illetve a déli szélesség 57. foka közötti sávba érkezik –e sávban hazánk is benne van.

Bő tíz évvel ezelőtt, 2001. március 23-án egyszerűbb volt a helyzet. Akkor, ahogy azt eredetileg eltervezték, a légkörbe visszavezetett 140 tonnás Mir űrállomás nagy része a Csendes-óceán felett elégett, míg harminctonnányi törmeléke az Új-Zéland és Chile közötti egymillió négyzetkilométeres térségben az óceánba hullott. 2003-ban a visszatérő Columbia űrrepülőgép az Egyesült Államok felett semmisült meg, s bár sok darabra esett szét, nem találtak el senkit a töredékek. 1979-ben a Skylab űrállomás esett darabjaira, amelynek töredékei az Indiai-óceánba és Ausztrália nyugati, ritkán lakott vidékére zuhantak.

Védekezni a lezuhanó műholdak ellen napjainkban nem nagyon lehet – a leginkább elfogadott megoldás célzott beléptetésük a légkörbe, hogy az óceánok területére hulljanak darabjaik. 2008 februárjában az Egyesült Államok különös megoldással élt. Egy amerikai cirkálóról kilőtt rakétával sikeresen megsemmisítették a meghibásodott, Föld felé tartó kémműholdat. Az irányíthatatlanná vált, s óránként 27 358 kilométeres sebességgel haladó mesterséges holdat a Lake Erie cirkálóról felbocsátott átalakított SM–3-as rakéta találta el.

Frey Sándor szerint az UARS műhold megsemmisülését azért nem tudják irányítani, mert az 2005 óta kikapcsolt állapotban kering – ráadásul elfogyott az üzemanyaga is. A műhold építésekor még nem voltak olyan szigorúak az előírások, mint amilyeneket manapság követnek a világ űrügynökségei. Így a fedélzeten levő hajtóanyagot nem az irányított légkörbe vezetésre tartalékolták (illetve a mennyiségét eleve nem erre a feladatra méretezték), hanem felhasználták a működtetésre. A Mir űrállomást azért tudták irányítottan a légkörbe vezérelni, mert az egy működő űreszköz volt. Ennek a műholdnak nem lehet parancsokat adni, de ha lehetne, a hajtóművei – üzemanyag híján – akkor sem engedelmeskednének.

Frey Sándor szerint pánikra nincs ok! Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egyáltalán emberlakta területre zuhanjon belőle bármi is. Szinte biztos, hogy nem fog a fejünkre esni semmi. Sokkal nagyobb veszélynek tesszük ki magunkat azzal, hogy nap mint nap autóba ülünk.