Megkezdődött a naptevékenységi maximum
S tizenegy évenként vészjósló hírek jelennek meg arról, hogy a Nap aktivitása – ha világunkat nem is – műholdjainkat elpusztítja, addigi mindennapjainknak örökre véget vet. Ez a ,,vég” persze nem fog bekövetkezni az idén kezdődött s még körülbelül 3-4 éven át tartó naptevékenységi maximum idején, ahogyan korábban sem történt hasonló. Bár ezek a vészjósló hírek erősen túldimenzionálják a napaktivitás földi létre gyakorolt hatását, igazságalapjuk azért mégis van.
Sokszor hallani a pusztító űrviharokról, melyek valójában csak igen kivételes esetben elég erősek ahhoz, hogy nagyobb kárt volnának képesek tenni; legfeljebb egy-két műhold meghibásodását idézik elő. Az űrviharok nem a földi légkörben alakulnak ki, kutatásukkal az űridőjárás foglalkozik, amely elsősorban a Föld mágneses terében végbemenő folyamatokat, a Napból érkező töltöttrészecske-áram (vagy másképp: napszél) hatásait, a sarki fény kialakulását stb. írja le.
Az űrviharok a 11 évenként jelentkező naptevékenységi maximumok idején alakulnak ki. Ilyenkor a Napot elhagyó plazmafelhők némelyike a Föld felé veszi az irányt. Amikor bolygónkhoz érkezik, a bolygónkat körülvevő mágneses mező pajzsként téríti el a (főként proton és elektron alkotta) plazmaáramot. Csak a pólusok felett léphet egy kis hányada a légkörbe. A légkörbe lépő töltött részecskék ionizálják, illetve gerjesztik a légköri atomokat, melyek alapállapotba visszaesve fényt sugároznak ki – így jön létre a sarki fény.
Jurij Shprits és munkatársai (University of California) a legnagyobb űrviharok hatásait vizsgálták. Arra voltak kíváncsiak, vajon mivel járna, ha egyszer az elképzelhető legnagyobb megaviharba kerülnénk. Kutatásaiknál a Föld körüli sugárzási tér viselkedését modellezték.
A Föld mágneses tere nemcsak eltéríti a napszelet, hanem annak egy részét csapdába ejti, létrehozva a plazmával telített két sugárzási övet, a belső és a külső Van Allen-övet bolygónk körül. A külső Van Allen-öv a Földtől 13 és 60 ezer kilométeres távolságok között húzódik. Naptevékenységi maximum idején számos alkalommal érkezik bolygónkhoz óriási plazmafelhő. Ekkor – mint az egy 2003-as kitörésnél is történt – a plazmafelhő és a mágneses mező kölcsönhatásaként a külső Van Allen-öv kiterjedése akár a felére is csökkenhet.
A legnagyobb problémát azonban a belső Van Allen-öv okozhatja. Miközben ugyanis csökken az övek kiterjedése, megnő bennük a plazma sűrűsége, míg a napszélből további töltött részecskéket fognak be. A magas szélességek fölött keringő műholdak ilyenkor áthaladnak a belső Van Allenövön. Ekkor olyan mértékű sugárzás érheti az űreszközt, hogy elektronikája, fedélzeti számítógépe igen gyorsan felmondja a szolgálatot.
A korábbi naptevékenységi maximumok és a sarkifény-megfigyelések gyakoriságának vizsgálata alapján tudjuk, hogy 1859-ben egy különösen erős kitörés hatására kivételesen sűrű plazmafelhő érte el bolygónkat. (A ma „tökéletes űrviharnak” is nevezett esemény idején még a távíróvonalak is leálltak.) Shpris csoportjának számításai szerint egy hasonló kitörés alkalmával a belső Van Allen-öv akár a felső légkörig hatolna, működésképtelenné téve szinte valamennyi műholdat. Ez nemcsak az alacsony Föld körüli pálya esetén igaz, hanem a meteorológiai és távközlési műholdak 36 ezer kilométeres távolságában is.
Az időjárás-előrejelzésben egy időre ismét a földi mérésekre kellene hagyatkoznunk, a televízióban legfeljebb a kábellel elérhető műsorokat nézhetnénk, a GPS-vevőket pedig évekig nem kellene bekapcsolnunk. Mindemellett a modern katonai és polgári hírszerzés is összeomlana. Hogy ilyen hatalmas napkitörésekre milyen gyakran kerül sor, nem tudjuk. Azt azonban már igen, hogy bizonyos szempontból az ötvenes évekbe vetné vissza az emberiséget. A jelenlegi napaktivitás mellett egyébként semmi jele annak, hogy az 1859-eshez hasonló űrvihar lépjen fel. De azt már tudjuk, mi történne, ha mégis kitörne a tökéletes űrvihar.
