– A világ – a gazdaság működése, energia- és nyersanyagigénye szempontjából – már elérte, sőt túl és lépte a fenntarthatóság szintjét. Jelenleg évente nagyjából 40-50 százalékkal több környezeti erőforrást használunk fel, mint amennyi 12 hónap alatt regenerálódik, ami – ha mondjuk egy bankszámla példáján szemléltetjük – a tartalékok gyors kimerülését vetíti előre. Ebből természetesen az is következik, hogy a következő 20-50 évben a felhasználás érezhető csökkenésével kell számolnunk. A tempó gyors visszaesését sokan tragédiaként fogják fel, pedig – ha felkészülünk rá, és időben, tudatosan megtervezzük – nagyobb megrázkódtatásoknélkül túl lehetne élni – foglalta össze a belátható jövőre vonatkozó aktuális prognózisát Dennis Meadows a budapesti Corvinus Egyetemen rendezett fenntarthatósági fórumon, ahol a hivatalos program után lapunk kérdéseire is válaszolt.

A világ egyik legismertebb környezetteoretikusa, A növekedés határai című könyv szerzője ezúttal a Piac és profit című havilap meghívására érkezett hazánkba, de egyébként is meglehetősen gyakori vendég itt: legalább 60-70 alkalommal járt már nálunk, sőt egyszer (1986-ban) huzamosabb ideig élt is itt, konkrétan a fővárosi Ráday utcában. Szavai szerint olyan innovatív országként ismer minket, amelynek nagy gyakorlata van abban, hogy a nehéz helyzetekre változásokkal reagáljon.

– A legtöbb dolgot lehet másképp is csinálni, mint ahogy megszoktuk. Bárki kipróbálhatja, hogy mondjuk karba fonja a kezét, de nem azt a karját teszi fölülre, amelyiket szokta, hanem a másikat. Azonnal ki fog derülni, hogy meg lehet oldani, de oda kell figyelni rá, és eleinte nagyon kényelmetlen. Valahogy így vagyunk az energiareformmal, a fosszilis energiahordozókról történő leválással is: megoldható, de odafigyelést igényel, és az első időkben nyilvánvalóan sok vesződséggel jár – fogalmazott az amerikai professzor.

Szerinte nagyjából az 50-es évek óta egyértelmű, hogy az olajat előbbutóbb pótolni kell, és az is, hogy ha nem sikerül, az a ma ismert civilizáció végét jelenti. – 1972-ben A növekedés határaiban már egyértelműen azt mondtuk, hogy ha az ipari termelés és a népesség növekedése ebben az ütemben folytatódik, annak katasztrofális következményei lehetnek. A világ azonban alapvetően nem változott meg, és ma már látszanak a súlyos következmények. A források minősége és hozzáférhetősége jelentősen romlik, a szén-dioxid-kibocsátás folyamatosan nő. Tanulságos megfi gyelni, hogy –miközben minden fejlett ország szeretné megelőzni a klímaváltozást, és mindegyik küzd is ellene, a felmelegedést okozó hatások mégis egyre erősebbek. Az erőfeszítések láthatóan célt tévesztenek, de mintha nem találnánk az okát – hangsúlyozta Meadows.

Mint kifejtette, az ipari civilizáció körülményei között a szén-dioxid-kibocsátás mértéke négy tényezőtől: a lakosságszámtól, az életszínvonaltól, a tőkejavak működtetésének energiaszükségletétől és a fosszilis formából származó energiahányadtól függ. Ezek közül mi főként a technológiára fókuszálunk (vagyis arra, hogy az energiafelhasználás hatékonyságát növeljük), illetve újabban a fosszilis hányad óvatos csökkentésével próbálkozunk, miközben a népesség, illetve az életszínvonal, fogyasztásban kifejezhető mutatója zavartalanul növekszik.

– Ha nincs korrekció, súlyos problémáink lesznek. Számítógépes projekcióval már 1972-ben azt jósoltuk, hogy 2000-ig a trendek változatlansága esetén sem történik szinte semmi, ugyanakkor az ezredforduló és 2040 között nagyon komoly krízisekkel kell szembenézni. Sajnos nem csak az állítás első fele bizonyult igaznak: biztosítási adatok egyértelműen jelzik, hogy 2000 óta meredeken nő a „rendkívüli események” (katasztrófák) gyakorisága, és az okozott kár is – szögezi le a professzor. A megoldás részben az lehet, hogy sokkal többet kell kihoznunk (nem profi tban, hanem életminőségben), ugyanannyi vagy kevesebb energiából és anyagból. – A hatékonyság növelésétől jellemzően a profit bővülését várjuk, de most hangsúlyozottan nem erre van szükség. A kívánatos változást inkább a reziliencia (rugalmas alkalmazkodás – egy rendszer azon képessége, hogy az alapvető funkcióit tekintve viszonylag stabil tud maradni jelentős külső változások közepette is) növekedésével lehet leírni. New York például sokkal reziliensebbnek mutatkozott a legutóbbi nagy hurrikán idején, mint New Orleans, az utóbbi valószínűleg sosem fog visszatérni a régi kerékvágásba – említ egy gyakorlati példát Meadows. Szerinte a rezilien cia növelése azt jelenti, hogy az alkalmazkodás nem jelent később mutatkozó, általában a társadalom által megfizetett költségeket. – A hatékonyság növelhetőnek látszott például az alkatrészraktárakat kihagyó, a gyártási igényeket közvetlenül kiszolgáló „just in time” rendszereknél, amelyeket Japánban találtak ki. Aztán Fukusima után kiderült, hogy a látszólag rugalmas szisztéma baj esetén tökéletesen rugalmatlanná válik: országszerte leálltak a gyárak néhány, a katasztrófa övezetében kényszerszünetet tartó beszállító miatt – emlékeztet rá, azzal is kiegészítve: nem reklámozzák ugyan, de azóta megkezdődött a „just in time” gyártás visszaszorítása.

Dennis Meadows szerint a legszűkebb keresztmetszetet változatlanul az olaj jelenti. – 2030-ra az olajtermelés a fele lesz a jelenleginek. Sem a hatékonyság, sem a megújulók segítségével nem lehet áthidalni az így keletkező rést – figyelmeztet a profeszszor. Mint mondja, 200 éve a mezőgazdaság még nettó energiatermelő volt (kiszolgálta az emberiség, a haszonállatok és a földművelés energiaigényét), ma már a fejlett országokban minden tányér élelmiszer előállításához egy kis adag kőolaj pótlólagos energiájára is szükség van. Vagyis változtatni kell a szokásainkon, le kell szokni a pazarlásról és a nem létező szükségletek kielégítésére épülő termelésről.

Meadows ebben a tekintetben nem optimista: szerinte az emberiségre egyáltalán nem jellemző, hogy felkészül egy várható krízisre és időben elhárítja a veszélyt. A fórumot követően a Népszabadság kérdésére – hisz-e egyáltalán a fenntartható fejlődésben (a fogalmat A növekedés határai megjelenése után kezdték használni) – némi hezitálás után egyértelmű nemmel válaszolt: szerinte fejlődés alatt ma az életszínvonal és a termelés szakadatlan növekedését értik, és ehhez egyszerűen nincsenek források. A politika képtelen a hasonló helyzetek kezelésére – a rövid távra szóló megoldások hosszabb távon inkább súlyosbítják a bajt. A demokrácia működik, de nem oldja meg a népesedési, a klimatikus vagy a regionális problémákat.

– A világ alapvető folyamatai ma fenntarthatatlanok – fogalmazza meg a konklúziót, példaként említve, hogy míg néhány évtizede a világgazdaságban mozgó pénz 70 százaléka a kereskedelemben forgott, és „csak” 30 százalék volt a spekulatív tőkehányad, mára ez az arány megfordult. A kiút szerinte egyrészt a jó minőségű hozzáférhető információk biztosítása, a döntések átláthatóvá tétele lenne, de ezt pont azok akadályozzák, akiknek a hatalmunkban állna a változtatás. Az emberiség pedig annyit tehet, hogy a GDP helyett a haladás más mérőszámát kezdi abszolutizálni. – 1982 óta, mióta kidolgoztuk a „boldogságmérés” metodikáját, a boldogság szintje a társadalomban jelentősen nőtt – hoz fel egy óvatos optimizmusra okot adó fejleményt, majd azt is hozzáteszi: a világ jövője megjósolhatatlan, de fölösleges is lenne jósolni: az embereket még a bevált negatív prognózisok sem tántorítják el a rossz szokásaiktól.

Névjegy

DENNIS L. MEADOWS

1942. június 7. Montana (USA) Jelenleg a New Hampshire Egyetem Politikai és Társadalomtudományi Kutatási Intézetének igazgatója. Saját magát „előre jelzőnek”, jövőkutatónak tartja, kutatásait a környezettudomány, a közgazdaságtan, a szociológia, az ökológia és a humánetológia határterületén végzi. 1972-ben munkatársaival kifejlesztett egy számítógépes programot, amely a globális környezeti erőforrások változásának trendjeiből készített prognózisokat. A legfontosabb eredményeket összefoglaló kötet, A növekedés határai révén vált világhírűvé. Alapító tagja független tudósokból álló, a föld jövőjével foglalkozó Római Klubnak, és a Magyarországon létrejött, a természeti erőforrásokkal való felelős gazdálkodásért dolgozó Balaton Csoportnak.