A fekete halált nem az Ebola vírusa okozta
Nem így van: egyrészt a veszély korántsem múlt el – a „fekete halál” idén tavasszal például Madagaszkárban szedett több tucatnyi halálos áldozatot. Másrészt meg kellett cáfolni azokat a komoly szakmai vitákat is kiváltó spekulációkat, miszerint a sötét középkorban, 1347–52 között, 25 millió angol haláláért nem is a Yersinia pestis, hanem egy az Ebola-vírushoz hasonló mikroba felel.
A Liverpooli Egyetem tudósainak, Christopher Duncannak és Susan Scottnak a „felfedezését” még 2001 kapta fel mind a tudományos, mind a laikus sajtó. Az angol kutatók nem kevesebbet állítottak, mint hogy a korabeli járványért nem a Yersinia pestis, hanem az Ebola-vírus egyik közeli rokona okolható. Hogy a teória szakmai körökben is komoly vihart kavart, nagymértékben befolyásolhatta, hogy Ugandában akkoriban pusztított az Ebola vírusa, és mindenki attól tartott, hogy e máig gyógyíthatatlan kór gyorsan elterjed az egész világon. Szerencsére ez nem következett be.
Duncan és Scott komoly érvekkel, mondhatnánk, közvetett bizonyítékokkal álltak elő. A korabeli dokumentumok tanulmányozása során kiderült, hogy a járványt – a korábban Észak-Itáliában bevezetett, majd Nagy Britanniában is átvett – negyvennapos karantén állította meg. Márpedig ez az eljárás elsősorban vírusfertőzésekben hatásos. A liverpooli kutatók szerint a rendkívül szapora és a mozgékony patkányok harapásával terjesztett pestis terjedését ily módon tehát nem lehetett volna megakadályozni. Az is elgondolkodtató, hogy a pestis és az Ebola tünetei, például a nyirokcsomó-duzzanat és a sokszor vérzéssel járó tüdőgyulladás, igen hasonlítanak egymásra.
Rá két évre rá komoly szakmai polémia alakult ki olyan angol és francia szakemberek között, akik genetikai eljárásoknak vetették alá a járvány áldozatainak fogazatát. Alan Cooper és munkatársai, az Oxfordi Egyetem Ancient Biomolecules Centre (Antik Biomolekuláris Központ) kutatói a járvány középkori áldozatainak 66 csontmaradványát és 121 fogát vetették alapos (genetikai) górcső alá, és ezek egyikében sem találták meg a pestis baktériumának génlenyomatát. Ezzel szemben Didier Raoult, a marseille-i Université’ de la Méditerranée-ről kimutatta a Yersinia pestisbaktérium DNS-fragmentumainak nyomait. Erre válaszul, a New Scientist tudományos folyóiratban a brit „ellenlábas” Cooper rögvest kétségbe vonta a francia Raoult kutató módszerének hitelességét (ezt meg persze a francia kutató utasította vissza).
Most, egy évtized múltán, úgy tűnik, pont került a vita végére. Közismert, hogy 1348-ban Londonban a pestis első hulláma naponta kétszáz áldozatot szedett, akiket már nem győztek eltemetni a temetőkben. Ezért Londonban és környékén tömegsírokat ástak, ahová viszont 1350 után, a járvány lezajlását követően, már senkit nem hantoltak el. Azaz ott valóban csak a pestis áldozatai nyugszanak. Egy nemzetközi kutatócsoport Easth Smithfieldben, egy ősi londoni tömegsírban igazolta a Yersinia pestiskórokozó genetikai nyomait, méghozzá a legmodernebb, és kétségbevonhatatlanul hiteles genetikai eljárások segítségével. A „kontrollcsoportot” korábbi, középkori londoni temetőkben eltemetettek csontjai, fogai képezték. Ezek még biztosan a járvány előtt kerültek a sírokba, és ahogy várható volt, nem is találtak bennük Yersinia pestisbaktérium jelenlétére utaló elváltozást. Ez azért fontos, mert így az is kizárható volt, hogy a járvány áldozatainak tömegsírjában nem egy Yersinia pseudotuberkulosis nevű mikroba genetikai nyomait igazolták, egy olyan baktériumét, amely (járvány nélkül is) előfordul a talajban, és amely könnyen összetéveszthető az igazi pestis kórokozójával.
Még arra is fény derült, hogy a 650 éves pestisbaktériumok kromoszómaszerkezete az évszázadok alatt valamelyest megváltozott. Ez a mutáció valószínűleg a járványt túlélő emberek – valamint a baktériumot átvivő bolhák és patkányok – szervezetében zajlott le, és talán emiatt is csökkent a pestis lefolyásának súlyossága és terjedési gyorsasága.
