150 gyerek egy spermadonortól
Történt ugyanis, hogy két együtt élő hölgy hét éve egy ilyen intézmény szolgáltatásait vette igénybe közösen nevelt gyermekük megszületéséhez. Már akkor remélték, hogy fiuk egyszer majd megismerheti néhány féltestvérét. Ez persze nem egyszerű, ha a spermabankok szigorúan veszik a donorok anonimitását. Csakhogy bizonyos vonatkozásban nem ez a helyzet.
A pár egyik tagja a világhálón nemrégiben kutatásba fogott, és e célból felhívást intézett a hasonló helyzetű anyákhoz. A jelentkezőkből internetes csoportot hozott létre, amelynek az lett az eredménye, hogy a féltestvérek száma mára 150-re nőtt, akik, a fényképüket látva meglehetősen hasonlítanak is egymásra.
Mivel Amerikában egyre több mesterségesen megtermékenyült hölgy kezdett hasonló keresésbe, több hasonló, bár ennél azért kevésbé feltűnő eredmény született. Az anyák a honlapokon és a chatszobákban meglepetésükre nem is egy ötvenfős vagy annál valamivel nagyobb féltestvércsapatra leltek, ahol a donorok egyedi azonosító kódokkal szerepeltek.
A jelenség azonban nem csak személyiségi jogi aggályokat vet fel. A spermabankok ilyen engedékenysége mellett a ritka öröklődő betegségek génjei ugyanúgy felszaporodhatnak, mint ahogy a vérfertőzés esélye is megnőhet, különösen egy szűkebb populáción belül – állítják orvosi szakértők.
A gond az, hogy az Egyesült Államokban, ahol egyes magánkézben lévő spermabankok óriási hasznot zsebelnek be a „népszerű” donorok spermájának többszöri eladásából, nincs kötelező felső határ, hányszor használhatják fel az egyes donorok ivarsejtjeit. Az illetékes amerikai tudományos társaságnak (American Society of Reproductive Medicine) csupán egy ajánlása létezik, amely 800 ezres populációnál például 25-ször javasolja felhasználni valakinek a spermáját.
Ma a szaporodás más vonatkozásai ban Európánál jóval bigottabb USA-ban senki nem tudja, hány gyermek születik évente mesterséges megtermékenyítéssel, hiszen az anyákat ugyan felkérik, jelentsék újszülöttüket a spermabanknak, ám ezt a New York Timesban közölt adat szerint csak 20-40 százalékuk teszi meg. Létezik már 2000 óta egy olyan honlapadatbázis is, amely a „bérapától” fogant gyermekek szüleinek ad segítséget a féltestvérkeresésben, emellett felvilágosítást és lelki támogatást. A honlapot egy olyan hölgy alapította, aki hajdan szintén donortól szerzett sperma segítségével hozta világra a fiát.
Most a botrány hatására persze Amerika-szerte szigorítani szeretnék a szabályokat, mind az egy donor felhasználhatóságát, mind az anonimitást illetően. Nemzetközileg erre van is példa, hiszen például Európában sok helyen, így az 1978-banManchesterben világra jött Louise Brown óta a lombikbébi-technológia úttörőjének számító Nagy-Britanniában tíz alkalommal lehet csak egy donor spermáját felhasználni, s ez Európaszerte etalonná vált.
Kosztolányi György akadémikus, az Egészségügyi Tudományos Tanács humán reprodukciós bizottságának elnöke megnyugtat, hazánkban még ennél is szigorúbb a szabályozás, az 1997-es egészségügyi törvény alapján egy donortól csak négy alkalommal lehet spermát felhasználni. Igaz – jóllehet életszerűtlen –, azt nem lehet kizárni, hogy valaki több, immár nálunk is nagyobb részben magánkézben lévő spermabanknak is leadja ivarsejtjeit. Az sem titok, hogy bár hazánkban a petesejttel való kereskedelem is tilos, a feketepiacon mégis ára van a petesejthez jutásnak és a petesejtleadásnak is.
A gyermekek donorokhoz „kapcsolását” a professzor szerint az ez után nyomozó amerikai honlapokon az tette lehetővé, hogy spermaadáskor minden donor egy kódot kap, amit az ivarsejteket falhasználó nőknek átadnak. Az említett honlapokon aztán feltűnt, hogy egyes kódok túl sokszor ismétlődtek...
Bár a spermabankok valamivel bonyolultabb kódolással megnehezíthették volna a kínos adatok kitudódását, Kosztolányi akadémikus szerint a világon éppen ellenkező irányú – igaz, vitákkal terhelt – folyamat látszik kibontakozni az anonimitás megszűnése irányában. Angliában például 3-4 éve törvénybe foglalták, hogy a donortól született gyermekeknek joguk van megismerni apjuk kilétét. És ez, bár jogos igény lehet, és elképzelhető, hogy Európában elterjed, számos jogi, szociális és pszicholó giai kérdést vet fel, és nem csak a gyermekek oldalán. Amikor ezt bevezették, Angliában érthető módon vissza is esett az önként jelentkező donorok száma. Azóta persze stabilizálódott, de Kosztolányi György hajlik rá, hogy ez az új folyamat egyrészt átláthatóbbá teheti a ma még sok vonatkozásban a társadalom előtt tabuként kezelt kérdést, másrészt a donorokat is felelősségteljesebb, az adott esetben meddő nők iránti önzetlenebb magatartásra ösztönzi. Az sem mellékes, hogyan fogadják a gyerekek féltestvéreik sokaságát, ennek lelki kezelése is kérdéses még.
