Itt a digitális örökkévalóság?
Az elpusztíthatatlannak ígért korong új megoldást kínál egy régóta létező problémára: a digitális adathordozók általában csak kevéssel élik túl az őket leváltó technológia megjelenését, és emiatt az elektronikusan tárolt tudományos, kulturális és egyéb információk egyre nagyobb hányada válik hozzáférhetetlenné.
Hogy mekkora a gond, az akkor kezdett tudatosulni a közvéleményben, amikor az amerikai filmipar leginkább előrelátó stúdiói néhány évvel ezelőtt megkezdték a már eleve digitális technológiával készült filmek átírását a hagyományos celluloidra. Az első pillantásra érthetetlennek tűnőmanőver oka prózaian egyszerű: a megfelelő körülmények között tárolt filmszalagok bizonyítottan elélnek száz éven túl is, a CD-k és a DVD-k viszont csak 10–30 éves élettartamot garantálnak.
A régi flopilemezek (ha nem kaptak túl sok nedvességet, illetve túlságosan erős mágneses sugárzást) – többnyire ma is olvashatóak lennének, ám a jelenkori készülékekben már nincs flopiolvasó (emiatt a „kislemezre” mentett globális információmennyiségnek legalább a harmada praktikusan felhasználhatatlan).
A merevlemezek az optikai adattárolóknál is sérülékenyebbek, azt pedig egyelőre senki nem tudja megmondani, hogy az interneten meddig maradhatnak meg a feltöltött állományok – a világhálót tömegesen csak a ’90-es évek eleje óta használjuk (és a vonal másik végén többnyire ott is egy halandó vincseszter áll).
A média- és filmarchívumok jelenleg jellemzően kétféleképpen védekeznek az adatvesztés ellen. Az egyik megoldás a DVD-n, illetve újabban Blu-ray diszken tárolt anyagok rendszeres időközönkénti átmásolása. Az állandó páratartalmú és hőmérsékletű helyiségekben őrzött anyagokat biztonsági okokból átlagosan öt-hét évente átírják (a digitális kópia minősége elvben azonos az eredetiével). A másik módszer a már említett filmre (illetve mikrofilmre) írás: itt egyrészt az adattároló közeg élettartama, másrészt a bejáratott és elterjedt olvasási technológia adja a hosszú élet kulcsát.
Száz esztendő azonban még mindig nem az örökkévalóság. Miközben az emberiség által felhalmozott információmennyiségnek ma már a nagyobbik fele valamilyen digitális hordozón vár a felhasználásra, a legtartósabb és – statisztikailag – a legbiztonságosabb adattárolást még mindig a papír biztosítja. Ezért is jelenthet áttörést annak a DVD-formátumú lemeznek a megjelenése, amely 4,7 GB-nyi (azaz egy családi könyvtár méretével megegyező) adatot képes a papírral összemérhető időtartamú, ezeréves terminus alatt megőrizni.
A speciális műanyagba ágyazott, erős lézerrel írható (de bármilyen DVD-lejátszóban beolvasható) korongot egy amerikai startup vállalat, a Milleniata mutatta be. A cégnek természetesen nincsenek ezer évre visszanyúló referenciái, ám kétségtelen, hogy a lemezük kiállta az USA hadügyminisztériumának szigorított próbáit (ezekben a tesztekben az idő múlását a fizikai igénybevétel intenzitásának növelésével igyekeznek ellensúlyozni). A hagyományos DVD-nek a leginkább a hő, a fény, a karcolódás, és az erős mágneses mező árthat ezeknek az M-Disc nevű lemez bizonyítottan ellenáll.
Egy M-Disc jelenleg nyolc dollárba, a legolcsóbb M-Disc író pedig 170 dollárba kerül, vagyis az eljárás korántsem megfi zethetetlen. Arra viszont aligha tudhat ma bárki garanciát vállalni, hogy ezer év múlva használatban lesznek-e még azok a DVD-olvasók, amelyekkel az „elpusztíthatatlan” DVD-t (meg a többit) el lehet majd olvasni.
A magyar flopi
Néhány hete hunyt el Jánosi Marcell, az egyik leginnovatívabb – és szakmai értelemben az egyik legtragikusabb sorsú – magyar feltaláló. A gépészmérnöknek tanult újító korát messze megelőzve, a ’70-es évek elején kifejlesztette, és 1974-ben Magyarországon szabadalmaztatta is a flopilemezt. A prototípus 1979-re készült el: a világ első működő flopija 3 hüvelyk átmérőjű, csak az egyik oldalán írható, 200 kilobyte tárolási képességű mágneslemezt tartalmazott. Több informatikai világcég is megkereste a Jánosit foglalkoztató BRG-t, de nem lett üzlet. Kelet-Európa nem tartott igényt az újításra, a nyugatiaknak –vélhetően politikai okokból – nem akarták eladni. Levédetni elfelejtették, így a flopi Jánositól függetlenül, de az ő megoldásait lemásolva lett – a Sony közreműködésével – a számítógépes adattárolás egyik kulcseszköze a ’80-as évek elejétől.
