A botrányt (Németországban) a Ninja Tune robbantotta ki, azt állítva, hogy az általa egy bizonyos zenei szaklapnak promóciós céllal átküldött zenék idő előtt „felszivárogtak” az internetre, méghozzá az újságírók közvetítésével. (A Ninja Tune – jobb kifejezés híján – egy könnyűzenei kiadó: valójában egy olyan „márka”, amelyik a hozzá tartozó DJ-k produkcióját jelöli.) Az ügyet idehaza a Quart (az Origo zenerovata) dobta be a köztudatba, végigkövetve a németországi történéseket: a Ninja Tune digitális vízjelekkel bizonyította az állításait, a lap cáfolt, a vitát valószínűleg a bíróság dönti majd el. A tanulság azonban a konkrét esettől, illetve a majdani per kimenetelétől függetlenül is megfogalmazható.

A háttérről annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy a zenei magazinok jellemzően a pre mier előtti hetekben/hónapokban hozzájutnak a sokszor még nem is készre kevert felvételekhez, éppen azért, hogy elkészülhessenek a kritikák, mire a lemez megjelenik. Csakhogy ebben a fázisban az adott zene internetre kerülése még nem szolgálja az előadók és a kiadók érdekeit, hiszen senki sem ad szívesen pénzt olyan lemezért, ami a világhálóról ingyen letölthető. Vagyis az átküldött állományokat az újságírók – elvben – szigorúan bizalmasan kezelik, nem osztják meg harmadik féllel.

Csakhogy ezúttal a Backspin német magazinnál dolgozó Benjamin Jagernek eljuttatott felvételek felkerültek a hálóra, és ezt – a Ninja Tune szerint – bizonyítani is lehet. A fájlok ugyanis egyedi azonosítókat, azaz digitális vízjeleket tartalmaztak, amelyek segítségével a különböző címekre küldött, azonos tartalmú anyagokat meg lehet különböztetni egymástól.

A digitálisvízjel-technológiát a Microsoft mutatta be 2001-ben. A módszer lényege, hogy a szerzői és szomszédos jogok bizonyítására szolgáló adatokat beleillesztik a mű digitális állományába. Néha látható módon (mint a keresőprogramok által felhozott „vízjeles” fotók esetében), de legtöbbször láthatatlanul, és mindig úgy, hogy a jelölést utólag ne lehessen eltávolítani. A Backspinnek küldött, végül a világhálón landoló felvételekben ilyen láthatatlan és hallhatatlan, csak speciális készülékkel kiolvasható vízjel volt, ami a Ninja

Tune szerint egyértelműen bizonyítja a lopás tényét. A magazin viszont azzal védekezik, hogy a szivárogtatás valahol a kiadó és a lap között történt, vagyis a fájl előbb került föl az internetre, mint ahogyan a szerkesztőséghez eljutott volna.

A konfliktus egyszerre mutatja meg a védelmi eljárás lehetőségeit és korlátait. Azt ugyanis senki nem vitatja, hogy a lapnak címzett, egyedi azonosítóval rendelkező állományok váltak idő előtt köz kinccsé. Ugyanakkor azt a régi igazságot sem sikerült megcáfolni, amely szerint a „mesterdarabból” költségmentesen végtelen számú, azonos minőségű másolatot gyártani képes digitális technológia, illetve a másolatok szintén ingyenes terjesztését lehetővé tevő internet korában a hagyományos, azaz minden egyes kópiára vonatkozó szerzői jogi védettség már nem tartható fent.

A láthatatlan digitális vízjelet „elő kell varázsolni”