Az 1989 utáni változások lendületében Wolf Lepenies és Joachim Nettelbeck, a berlini Wissenschaftskolleg rektora és titkára hívták életre a Collegium Budapestet hat nyugat-európai állam (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Németország, Svájc, Svédország) és számos magánalapítvány támogatásával. Azt akarták, hogy a sikeres nyugati példák nyomán a volt szocialista világban is létesüljön egy princetoni típusú „Institute for Advanced Study” (IAS). Az elképzelés lényege az volt, hogy egy ilyen nemzetközi tudósközpont létrehozásával Kelet-Közép-Európa tudósai bekapcsolódhatnak a nemzetközi akadémiai életbe, illetve ezzel fékezhetik a tudósok tömeges elvándorlását.

A Collegium Budapest egy új típusú tudományos intézmény, mely a XX. században született. A minta a náci Németországból emigrált tudósok (Albert Einstein, Neumann János, Kurt Gödel és mások) befogadására magánalapítványként létrejött princetoni központ, melynek első igazgatója éveken át Robert Oppenheimer volt. Az intézetet az tette sikeressé, hogy különleges hatású környezetet teremtett a tudományos alkotómunkához. A második világháború után e kezdeményezés egyre több követőre talált Európában és Amerikában. A XX. század végére ezek az intézetek a nemzetközi tudományos élet befolyásos új infrastruktúráját alakították ki. A Collegium Budapestet két újabb kelet-európai alapítása követte: a bukaresti New Europe College (1996) és a szófiai Center for Advanced Study (2001).

Klaniczay Gábor, az intézet korábbi rektora szerint az Institute for Advanced Study (IAS) jellegű intézménytípusban folytatott tudományos kutatás azon alapul, hogy a pályázati úton kiválasztott, nemzetközileg elismert kutatók számára ideális feltételeket kínálnak az egyéni munkaterv alapján folytatott tudományos alkotómunkához meghatározott – fél-egy éves – időtartamra. Az otthoni kötelezettségektől felszabaduló, különböző tudományterületekről és országokból érkező harminc–negyven ösztöndíjas „Fellow” itt egy új szellemi és kulturális miliőben alkothat.

Az intézet létrehozása óta több mint hétszáz – többségében külföldi –tudós (köztük több Nobel-díjas) több hónapos itt-tartózkodását, sok száz könyv, cikk, kutatási projekt megalkotását tette lehetővé. Ezenkívül több mint 80 nemzetközi konferenciát, illetve műhelybeszélgetést szervezett, összességében több ezer résztvevővel. A Collegium Budapestben alkotó-kutató tudósok egyharmada magyar volt, köztük olyanok, akik Magyarországon dolgoznak, illetve olyanok, akiknek állandó munkahelye ugyan Magyarországon kívül van, de magyar származásúak. 2008 óta a környezetkutató Sors András, a brüsszeli EU Tudományos Főigazgatóság társadalomtudományi osztályának korábbi igazgatója a Collegium Budapest rektora.

A külföldi alapítók 1992-ban úgy gondolták, hogy a Collegiumot a magyar állam olyan értéknek látja majd, melynek fenntartására (a meghívottak ösztöndíjára és a fogadó intézmény költségeire) biztosítja az anyagi kereteket. Klaniczay Gábor szerint 1997-ben, az első ötéves ciklus után kiderült, hogy ez egyelőre nem lehetséges, ekkor az alapító államok és alapítványok konzorciumának egy részét meg kellett nyerni, hogy az intézet működtetésének költségeit továbbra is támogassák – a hiányzó forrásokat pedig pályázati úton kellett előteremteni. Ugyanez a helyzet megismétlődött 2002-ben a második, és 2007-ben a harmadik ciklus végén. Fokozatosan egyre több külföldi állam, illetve alapítvány gondolta úgy, hogy nem tud további támogatást biztosítani, a magyar állam pedig – a székház ingyenes használatának biztosításán túl – továbbra is csak igen szerény részt vállalt a költségekből. Ezért az intézet költségeinek egyre nagyobb hányadát kellett (volna) pályázatok útján előteremteni, ami szinte lehetetlen feladatot jelentett – az intézet egy idő után már alig tudott ösztöndíjasokat meghívni.

Ebből a válságból kiutat jelenthetett volna az a magyar kormányokkal folytatott többéves tárgyalássorozat, mely az „Európai Strukturális Alap” forrásaiból biztosított volna finanszírozást ahhoz, hogy elismert külföldi tudósok magyarországi kutatóútját, itt tartózkodását a Collegium Budapest bonyolítsa le. A volt rektor szerint a 2006-ban meghirdetett és 2013-ig tartó futamidejű „Nemzeti Kiválóság Program” keretén belül e célra elkülönített feladatok lebonyolítására jó alapokkal pályázott a Collegium, de több pozitív kormánydöntés (2007, 2010) és megismétlődő tárgyalások ellenére a szerződéskötésre a 2010-es választásokig nem került sor, majd 2011 tavaszán kiderült, hogy a Collegium e forrásokra „nem választható”.

A külföldi alapítók legutolsó támogató csoportja akkor vesztette el türelmét és bizalmát abban, hogy Magyarország valóban fenn kíván-e tartani egy ilyen nemzetközi hatáskörű intézményt, amikor az intézet tevékenységét lekicsinylő, jelentéktelennek ítélő hivatalos nyilatkozatok hangzottak el. Egy alkalommal az is, hogy a 2006-ban az Akadémia tulajdonába átkerült székházépület további használatát az MTA nem kívánja biztosítani a Collegium számára. Mindennek hatására az alapító külföldi támogatók többsége bejelentette, beszünteti a Collegium további támogatását, mert annak további működését nem látja biztosítva.

Ezt követően két út állt a Collegium Budapest előtt. A megszűnés vagy a beolvadás egy másik intézménybe. Az utóbbi megoldás mellett döntöttek. A Közép-európai Egyetem (CEU) önálló intézményeként folytathatja amunkát, de már nem fenn a Várban, hanem a jóval kisebb Raul Wallenberg Vendégházban. És nem a 2013-ig megválasztott rektorral. Sors András e kilátástalan helyzet miatt néhány hónappal ezelőtt lemondott.

Nobel-díjas kollégisták

A Collegium Budapest az elmúlt két évtized folyamán jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Budapesten izgalmas nemzetközi tudományos élet alakulhatott ki. Néhány neves meghívottja: a Nobel-díjas amerikai író Saul Bellow (1993); a kulturális antropológia klaszszikusa, Clifford Geertz (1996); a közgazdaságtan három Nobel-díjasa: Robert Solow (1995), Harsányi János (1996), és Eric Maskin (2009); a szemiotika nemrég elhunyt, magyar származású mestere, Thomas A. Sebeok (1995–96); a tekintélyes német művészettörténész, Martin Warnke (1998–99); a francia klasszika filológia „nagy öregje”, Jean-Pierre Vernant (2000); a Párizsban élt történész, Fejtő Ferenc (2001, 2003); a kognitív tudomány mestere, Daniel Dennett (2002).

Az MTA-nak kell a patinás székház FOTÓ: MÓRICZ SIMON