Úgy tűnik, manapság a mimika precíz digitalizálása jelenti az utolsó akadályt a teljes virtualizálás felé vezető úton. Több technikát is kipróbáltak: az Avatar egy kamerával, de az arcon kijelölt 48 kulcsponttal dolgozott, a Tron 2-ben Jeff Bridges arcának megfiatalított modelljét négy, a fejére szerelt kamera felvételeinek felhasználásával készítették. A karakterek alább említett „keverése” úgy történt, hogy egy fiatalabb színész „mozogta le” a jeleneteket, az általa készült virtuális testre helyezte a szoftver a színész fejének modelljét. Így történt a „Benjamin Button különleges élete” filmben Brad Pittel is. Az viszont érdekes, miért nem keletkeztek jó filmek a játékok technikájával.

Voltak próbálkozások, például a Halo többjátékos módjának felvételi lehetőségeit kihasználva készültek vicces kis mozik, ahol a szereplők, marcona Master Chief-figurák, nem öldösték egymást, hanem sétáltak és beszélgettek. Talán az lehet az ok, hogy a játékok karaktereinek mozgása a mozdulatfelvételtechnika finomodása ellenére még nem valósághű, ami elidegeníti a nézőt a történéstől. A legújabb próbálkozás az L.A. Noire című krimi-szerepjáték, amelyet a valódi szereplőre irányított, 32 nagy felbontású és nagy sebességű kamera felvételeinek felhasználásával készítettek, különös tekintettel a gazdag arcjátékra.

Sokat segít a színésznek, hogy a virtuális helyszínt meg tudja nézni a saját, mozgó, jelenetbeli szemszögéből egy virtuálisvalóság-sisak segítségével.

Mint annyi mindent, ezt a jelenséget is évtizedekkel ezelőtt megjósolták a sci-fi írók. Több novella született a hatvanas években arról, hogy a hús-vér emberek csak jelforrásként szerepelnek a totális, mind az öt érzékszervre ható elektronikus filmek alkotásakor. Nem teljesedtek be egészen a jóslatok, mert technológiailag és gazdaságilag csak a látást és a hallást sikerült „virtualizálni”. Mint ahogy a repülés sem lett része a városi tömegközlekedésnek, és 2014-ig sem lesz az, akármi is volt a Szárnyas fejvadászban.

1992-ben a csökött kis 16 bites DOS-szal és Windowszal a PC-k a maiaknak a kisujjukig sem értek föl, mégis kivétel nélkül mindenki biztos volt abban, hogy digitális látványés élménycentrummá fognak válni. Most sem lehet semmi kétségünk afelől, hogy a kereskedelmi (tömegpiaci…) filmgyártásban a színészetnek vége. Legalábbis annak a fajta színészetnek, ahogy eddig ismertük. Ahogy a fejben számolásnak vége lett a zsebszámológépek, vagy a gépírásnak vége lett a PC általánossá válásával.

Mint látható, alig van akadálya, hogy a színész személyes részvétele nélkül készítsenek filmet az ő főszereplésével, adott esetben tudta nélkül és akarata ellenére. Ha sikerülne is a neves színészeknek valamilyen módon jogilag rögzíteniük a személyes lenyomatukat (arcukat, alakjukat, mimikájukat, mozgásukat, hangjukat, beszédmódjukat stb.), teljesen védtelenek maradnak a digitális technikával lehetségessé vált keveréssel szemben. Az a virtuális személy, akinek arcmimikája Tom Hanksé, hangja Eddy Murphy-é és testmozgása Stalloné, annak az animátornak szellemi tulajdona, aki a keverést elvégezte. Ugyanúgy, ahogy egy hús-vér modell nélkül létrehozott digitális szereplő is vagy az „őt” megalkotó közösség, vagy a megbízást adó szervezet „tulajdona”.

A jelenség, lehetőség pozitív hatása, mint minden számítógépesítésnek, a piacra kerülési idő rövidülése, a gyártási költségek csökkenése. Már a digitális kamerák és számítógépes vágórendszerek is nagyságrendekkel növelték a rendező szerepét a filmkészítésben. No mármost a virtuális színész nem fárad, nem pofázik, nem issza-drogozza szét magát, nem nyilatkozik hülyeségeket, nem követelőzik, totális pontossággal végrehajtja az utasításokat – egy álom! Lényegesen olcsóbb is: a világsztárgázsi töredékéből kijön. Ha megéri, meg fogják csinálni: nem kötik le két hétre Robert Downey-t, elég két nap a digitális mimikafelvételekre. Az is érdekes, mikor jönnek rá: a digitális modellek többször is felhasználhatók. Ügyes forgatókönyvvel simán összejön a harmadik folytatás az első kettő anyagából.

Bár a számítógép mindent megcsinál a filmkészítésben is, de ki nem találja a mozit. Azaz a sztorira, az ötletre továbbra is szükség lesz, ahogy a jelenetek megalkotásában is nélkülözhetetlen marad a filmes tudás és tehetség – feltéve, hogy jó filmet akar készíteni a rendező.

A digitális színészek az animátor tulajdonai