Az egyes űrhatalmak saját műholdjaik és űrhajósaik védelme érdekében folyamatosan pásztázzák az eget, hogy nyomon követhessék az űrszeméttestek pályáját, eloszlását. Jelenleg körülbelül 20–25 ezerre tehető a tíz centiméternél nagyobb átlagos átmérőjű űrszemetek száma. Egy és tíz centiméter közé eső töredékből viszont akár több millió is lehet. Ha ezek valamelyike eltalál egy működő műholdat, egy űrhajót vagy a Nemzetközi Űrállomást, sok millió dolláros anyagi kárt okozhat, de az emberi életet is veszélybe sodorhatja.

Bár korábban is számolni kellett vele, a kilencvenes években ébredtek rá az űrhatalmak, ez így nem mehet tovább. Ha leállnánk valamennyi műholdindítással (ezzel feladva a műholdas helymeghatározást, műholdas időjárás-előrejelzést, kábeltévét, stb.), a következő 50–100 évben akkor is tovább nőne az űrszemétdarabok száma. Nagynak mondható sűrűségük miatt ugyanis a véletlenszerű ütközésekkor ismét csak kisebb töredékek keletkeznek. A folyamat egyre inkább megállíthatatlannak tűnik, hiszen nem készült még megfelelő terv az űrszemét mennyiségének drasztikus csökkentésére, vagyis a Föld körüli térség „kitakarítására”. Egészen mostanáig. Persze feltéve, hogy a Jerome Pearson (Star Technology and Research, Dél-Karolina, USA) elgondolása megvalósítható.

A kutató egy 11 km hosszú kábelt állítana Föld körüli pályára: egyik vége a Földtől távolabb, másik közelebb helyezkedne el. A kábel a felezőpontjában, önmagára merőleges tengely körül forogna, egy keringés során mintegy 6–8 teljes fordulatot téve meg. (A forgástengelynek a Föld körüli pályán történő megváltozását bolygónk mágneses tere segítené.) Az űreszköz az EDDE (ElectroDynamic Debris Eliminator) nevet kapta.

A kábel egyik végén egy űrszemét gyűjtésére, nem működő műholdak befogására alkalmas eszköz, egyfajta „háló” működne, amely mintegy megragadná a kisebb űrobjektumokat. Azzal, hogy az EDDE forog a tengelye körül, a befogott testet a felső légkörhöz közelebbi pályára helyezheti, ahol elengedné. A légkör az alacsonyabb pályán már jobban fékezi az űrszemetet, s így az hamarosan elégne.

A Pearson által már évekkel ezelőtt kidolgozott koncepciót japán és francia tudósok továbbfejlesztették. Az EDDE ugyanis nem keringhet folyamatosan ugyanazon a pályán, hiszen ebben az esetben csak saját maga környezetét tisztíthatná meg. Ezért a szakemberek szerint egy ionhajtóművel kellene fölszerelni az „űrseprűt”. Az ionhajtómű napelemek segítségével nyerné a működtetéséhez szükséges elektromos áramot. De arra is gondoltak, hogy az EDDE-t egy elektrongyűjtő és egy elektronkibocsátó eszközzel is fel lehetne szerelni. A kábelben így elektromos áram indulhatna meg, ami a mágneses térrel kölcsönhatva megváltoztathatja az EDDE pályáját. Emellett a kutatók szerint a nagyméretű, de már nem működő műholdakat robotkarral kellene befogni. Ez a robotkar a kábel másik oldalán kapna helyet.

Az eljárás nemcsak alacsony Föld körüli pályán, hanem akár a Föld felszínétől 36 ezer kilométeres magasságban, az Egyenlítő felett elhelyezkedő ún. geostacionárius pályán is alkalmazható lenne. Ebben az esetben nem a felső légkörbe kerülnének az elöregedett műholdak, hanem egy távolabbi pályára, ahol már nem veszélyeztetik egymást.

Míg a mérnökök továbbcsiszolgatják az űrseprű terveit, a jogászok sem tétlenkednek, s egy ténylegesen létező jogi problémára hívják fel a figyelmet. Az űrszemét (műholdak, műholddarabok stb.) ugyanis a gyártó ország vagy cég tulajdona. Milyen jogalapon történhet tehát az űrszemét befogása és elégetése, ki dönti el, melyiket kell megsemmisíteni és melyiket nem? S ebből a szempontból külön gondot okozhat a kiöregedett kémműholdak befogása, megsemmisítése.

Mindenki takarítson a saját háza táján – mondhatnánk. Csakhogy a világűr egy igen speciális, közös „háztáj”.