Nagyjából százezer évenként bolygónkon jégkorszak (glaciális) köszönt be, ám ez nem volt mindig így. Nagyjából egymillió évvel ezelőttig a jeges fázisok körülbelül 40 ezer évenként jelentkeztek, és igazából senki sem tudja, miért lassult le ez a tempó.

A jelenlegi ismeretek szerint a jeges fázisok és az interglaciálisok, vagyis a melegebb periódusok váltakozását három, a Föld mozgásaiban bekövetkező változás okozza. Az egyik a precesszió, ami a földtengely elmozdulása a Nap és a Hold forgatónyomatékának hatására. Ez egy 26 ezer éves ciklust ír le. A tengelyferdeség nagyjából 41 ezer évenként változik, a földpálya elnyújtottsága (a körhöz közeli állapottól az elnyúltabb ellipszis felé) pedig 100 ezer éves ciklust mutat. E változások miatt a magasabb földrajzi szélességeken változik a beérkező napsugárzás intenzitása, és ez befolyásolja az eljegesedés mértékét, kiterjedését. Egymillió évvel ezelőtt azonban, amikor a jeges fázisok jelentkezésének üteme átalakult, a fentebb említett ciklusokban nem történt számottevő változás. Ha az okot a klímakutatók nem tudják megfejteni, azt sem nagyon tudják megmondani, miért van a Földön jelenleg olyan klíma, amit éppen tapasztalunk.

Az egyik lehetséges magyarázat, hogy nagyjából hárommillió évvel ezelőttől kezdve lassan csökkenni kezdett a légköri szén-dioxid koncentrációja. Ez gyengíthette az üvegházhatást, és annyira lehűtötte a Földet, hogy a tengelynek a Nap felé hajlása 41 ezer évenként nem adott elég napsugárzást ahhoz, hogy a korábbiakhoz hasonlóan elolvassza a gleccsereket. Ennek az elképzelésnek az igazolására közvetlen adat kell az ősi légkörből, ez pedig a jégmintákba záródott légbuborékokból nyerhető ki.

Ezt célozta meg a több európai ország részvételével még a 90-es évek közepén indított EPICA program, melynek legsikeresebb művelete a kelet-antarktiszi jégtakaró területén emelkedő Dome C nevű platón zajlott. A fúrást 2004 decemberében fejezték be, 3270 méteres mélységig hatoltak le, csaknem az alapkőzetig. Ezzel mintegy 740 ezer évre visszamenő jégmintasorozatot nyertek, ami nyolc eljegesedési ciklust foglal magában, vagyis ennyi időre visszamenően bővülhetnek ismereteink a korabeli légkörről. Ez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy a légköri átalakulást meg lehessen fejteni belőle, úgyhogy még idősebb jégmintákra van szükség. Három másik kutatócsoport is harcba szállt az eddigi legidősebb jégmintáért: ausztrálok, amerikaiak és kínaiak, és bár a csoportok között van együttműködés, mindegyik a magáénak szeretné tudni a sikert. A kínaiakmár ott vannak, de az ausztrálok is közel vannak a fúrás helyének kitűzéséhez.

A hagyományos fúrási módszerekkel három nyári szezon kellene ahhoz, hogy az Antarktiszon elérjék azt a mélységet, ahol legalább egymillió éves jeget feltételeznek, ám egy új eljárás felgyorsíthatja a munkát. Egy hagyományos fúróberendezés csak olyan hosszú jégmagot tud felhozni, amilyen mélyre a fúrófej lemegy, azaz legfeljebb néhány tíz métert egyszerre. A hosszabb mintákat darabonként kell felhozni, ahogy a fúrófejet és a hozzá csatlakozó csöveket felhozzák a felszínre. Ezt ki lehet küszöbölni úgy, hogy hajlékony spirális csövet használnak, amivel csupán egy hét alatt akár 3000méteresmélységet is elérhetnek. Ezt a berendezést az olajipar számára fejlesztették ki, és elég hajlékony ahhoz is, hogy a mélyben oldalirányban is haladhasson. Ezzel lehetővé válhat, hogy több mélységi mintát is felhozzanak egyetlen fúrásból.

Antarktiszi jégminta 2874 méteres mélységből