Európa felfedezi a Dunát
A magyar uniós elnökség égisze alatt megrendezett rangos gödöllői Duna-konferencia ugyanakkor arra is példát mutatott, hogy miért nehéz közös nevezőt találni az eltérő politikai és gazdasági érdekek, környezeti és kulturális értékek között.
A Szent István Egyetemet a konferencia szervezésére a CASEE regionális hálózat kérte fel, amelyet 2010-ben 11 ország 30 egyeteme alapított azzal a céllal, hogy támogassa az EU Duna-stratégiájának kidolgozását és megvalósítását. A mostani konferencián szó volt a készülő stratégia összes „forró” pontjáról: egyebek mellett a vízlépcsőkről, a duzzasztásról, a hajózásról, az energiatermelésről, a vízhasználat prioritásairól. Solti László, a SZIE rektora szerint a résztvevők nemcsak a lehetőségeket, hanem az együttműködés kézzelfogható problémáit is megvizsgálták.
Mint azt Somlyódy László akadémikus (a Vizek jövője a Duna medencében című vitaindító prezentáció előadója) lapunknak kifejtette, az EU-n belül évek óta a kulcstémák egyike a felszíni vizek kérdése, mivel egyre nyilvánvalóbb, hogy a környezeti erőforrásokkal történő gazdálkodás reformja nélkül a víz hamarosan a fejlődés egyik szűk keresztmetszetévé válik. Az unió el is készítette a fenntartható vízgazdálkodás legfontosabb jogi dokumentumát, a Víz keretirányelvet (amiben forradalmi újdonság, hogy minden vízgazdálkodási lépést ökológiai céloknak rendel alá), ám a jogszabály a kihívások egy részére (például az árvizek, az éghajlatváltozás vagy az aszályok problematikájára) nem kínál választ, az uniós környezethasználat első számú szabályrendszerét tartalmazó közös mezőgazdasági politikával pedig nincs összhangban.
Közben zajlik az egyes országokra, illetve vízgyűjtőkre vonatkozó, a gyakorlati teendőket és a forrásokat rögzítő vízgyűjtő-gazdálkodási tervek (VGT) készítése, de láthatóan félszívvel: 8 tagállam el sem készült vele a 2009-es határidőre, mások pedig nyilvánvalóan alibi jogalkotást végeztek (nálunk az Alkotmánybíróság már meg is semmisítette a Bajnai-kabinet vízgyűjtő-gazdálkodásról szóló kormányhatározatát, és 2011 nyaráig adott határidőt egy új VGT-rendelet megalkotására). A továbblépést az is nehezíti, hogy megfelelő színvonalú monitoring híján még a jelen környezeti állapotról sincsenek megbízható adatok, azok nélkül pedig nagyon nehéz fejlesztési célokat meghatározni. Különösen olyankor, amikor a tagállamok örömmel táncolnak vissza minden olyan feladattól, amelyik költségvetési kiadással jár. (Idehaza 2007 óta 70 millióról 10 millióra csökkent a szigetközi ökológiai monitoringvizsgálatok költségvetési támogatása, és az alulfinanszírozottság miatt megszakadhat a közel 20 éves adatsor folytonossága.)
Ebben a környezetben még olyan részkérdésekben is nehéz közös álláspontra jutni, mint az elvileg mindenki által pártolt dunai hajózás. Az ördög itt is a részletekben rejlik: például abban, hogy 2,5 méteresnél mélyebb merülésű hajókat akarunk-e, jelentős mederátalakítással és szükségszerű duzzasztással (ennek minden ökológiai és politikai következményével), vagy beérjük a sekélyebb merülésű járművekkel, és a gázlók átjárhatóságára koncentráló minimálprogrammal (amihez persze azt is el kell dönteni, hogy a hajózás a versenytársa, vagy inkább a kiegészítője lesz a többi fuvarozási ágnak).
Nem sokkal tisztább a kép a többi vízhasználati mód esetében sem. Somlyódy példaként említette, hogy Dánia és Lengyelország után Magyarországon a legdrágább az ivóvíz Európában, miközben nálunk van az egyik legelaggottabb vízközmű-infrastruktúra. A modernizációra csupán a bevételek 10 százaléka jut, miközben 40-50 százalék lenne a kívánatos arány. A megoldás vagy a további jelentős vízdíjemelés, vagy a szolgáltatók részéről a profittartalom csökkentése lehet – nyilván egyik út sem könnyen járható.
A Duna-stratégia négy olyan pillérre épül (közlekedés-energia-turizmus, környezetvédelem, kutatásversenyképesség-innováció, intézményfejlesztés-együttműködés-biztonság), amelyeket részben egymás ro vására lehet csak megvalósítani. Somlyódy László szerint a konferencián jó példaként mindig a hasonlóan nehezen indult, de mára legalább a koncepciók és a tanulmányok szintjén eredményesnek tűnő Balti-stratégiára hivatkoztak. – Eddig a Duna-stratégia is olyasmi volt, amiről sokat hallottunk, de keveset tudtunk. Most legalább az egyetemi együttműködésben, a kutatók és oktatók világában elindult a közös gondolkodás – hangsúlyozta. Maga a stratégia talán tényleg eljut az elfogadásig a következő két hónapban, ám a siker azon is múlhat, hogy a részfeladatokat hogyan osztják el és koordinálják az érdekelt országok között. Várhatóan Magyarországhoz kerül a dunai vízminőség kérdése, ami egyfelől jó, hiszen fontos témáról van szó, ugyanakkor egyben azt is jelenti, hogy egy másik tagállam lesz majd a karmester a számunkra szintén húsba vágó hajózási, illetve energetikai ügyekben.
Az összeállítás a Szent István Egyetem támogatásával készült.
