A felvetés nem új, sőt meglehetősen régóta hasznosítja a maghasadást az űripar. A műholdakon alkalmazott nukleáris energiatelepek fejlesztése például már az 1950-es években elkezdődött. Meglehetősen hamar, már 1961 júniusában felbocsátották a Transit nevű holdat, amin plutónium-238 szolgáltatott 2,7 watt teljesítményt. 1963-ban a hasonló telepek már 25 watt teljesítményt adtak le. Nukleáris energiatelepek működtek az Apollo-program űrhajósai által a Holdon hagyott műszerekben, később a Viking szondák, a Pioneerek; a Voyagerek, illetve a Galileo szonda is ilyen energiaforrásokkal rendelkezett. Az első atomreaktort hordozó amerikai műholdat 1965-ben lőtték fel. Ez urán fűtőanyaggal, folyékonyfém-hűtéssel működött és 500 watt hasznos teljesítményt szolgáltatott.

2006-ban indult útnak a világ első Plútó-szondája, melynek áramellátását nem napelem, hanem izotópbomlás biztosítja. Az Új Horizont szonda a NASA szerint áttörést hoz az űrkutatásban, hisz meglátogatja az egyetlen helyszíni módszerekkel még nem vizsgált bolygót, a Plútót, majd továbbrepülve talán eljut a Kuiper-övnek nevezett „kisbolygó- és üstökösbölcsőbe” is. A szonda fedélzetén lévő berendezés a plutónium-238 atommagok bomlása során keletkező hőt alakítja elektromos árammá. Ehhez a start előtt 11 kiló plutónium-dioxidot töltöttek be. Miután a fedélzeten lévő anyag folyamatosan bomlik, a szonda rendelkezésére álló elektromos teljesítmény idővel csökken. A startnál nagyjából 230 wattot tudott, de a Plútó bolygóhoz érve (2015-ben) is marad még nagyjából 200 watt.

Éppen tízéves hír, hogy a NASA a Putyin által bejelentetthez hasonló megoldáson kezdett gondolkodni. „A nukleáris rendszer esélyt ad a kiadások csökkentésére” – mondta 2001-ben Robert Adams, a NASA Marshall Űrrepülő Központjának munkatársa. A nukleáris hajtómű ugyanis lehetővé tenné egyfokozatú rakéták pályára állítását, mivel szükségtelen lenne a hordozórakéták használata. Az sg.hu portálon megjelent hír szerint az amerikaiak olyan megoldáson törték a fejüket, hogy a reaktor felforrósítaná a fedélzeti tankban lévő hidrogént 2500 Celsius-fokra, majd a forró hidrogén keveredne a kívülről érkező oxigénnel és majdnem 4000 Celsius-fokon égne. Felszállás után először egy vegyi rakéta gyorsítaná fel a szerkezetet és csak ezután kapcsolna be – tízezer méter magasság felett – a nukleáris hajtómű.

Az amerikai koncepcióból eddig nem lett semmi és nem biztos, hogy a közeljövő terméke lesz a bolygóközi űrutazásra alkalmas nukleáris hajtómű. Az viszont az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján garantálható, hogy a terv megemeli az antinukleáris csoportok adrenalinszintjét. A Cassini, az Új Horizont és hasonló plutóniumszállító társai rengeteg kritikát kaptak a nukleáris energia ellenzőitől, akik azt vetették fel, hogy mi történne, ha egy ilyen rakéta felrobbanna az emelkedéskor vagy esetleg még a kilövés pillanatában?

Apáthy István űrkutató-mérnök (MTA Atomenergia Kutatóintézet) szerint a nukleáris hajtóművel felszerelt rakétákkal a jelenleg 6-9 hónaposra becsült Mars-utazás egykét hétre csökkenthető. Az utazási idő drasztikus rövidítése azért fontos, mert a marsi út során az űrhajósok folyamatosan ki lennének téve a kozmikus sugárzásnak. (A nemzetközi űrállomás lakóit a Föld mágneses tere megvédi ettől.) A nukleáris hajtóanyag esetében kevés üzemanyaggal is nagy tolóerőt lehet elérni. Ilyen tervek már évtizedek óta megfogalmazódnak, de azt ma senki sem tudja megmondani, hogy mikor indulhat az első nukleáris hajtóművel felszerelt űrjármű valamelyik távoli bolygó felé.

A Plútó felé tartó Új Horizont fedélzetén is van nukleáris energiatelep