Csipkerózsika száz év múltán ébred
A nukleáris energia esetében – az ilyen mostani váratlan helyzetektől eltekintve – a legnagyobb gondot kétségtelenül a nagy aktivitású sugárzó hulladékok (elsősorban kiégett fűtőelemek) hosszú távú biztonságos tárolása jelenti. A most eltemetett hulladékok állapotáról a következő nemzedékeknek is informálódniuk kell, hogy szükség esetén akár beavatkozni is tudjanak.
De hogyan lehet mondjuk száz év múlva megjeleníteni az állapotadatokat? Az érzékelő és az adattovábbító eszközöknek táplálásra van szükségük. A kémiai alapon működő akkumulátorok, elemek ennyi idő alatt kimerülnek. A villamos hálózatról nem ajánlatos bevinni energiát a jól lezárt hulladéktárolóba, mivel szinte elkerülhetetlen, hogy a becsatlakozó csatornán keresztül ne jusson be a tárolás nagy ellensége, a víz, vagy fordítva, ne áramoljon ki radioaktív anyag. Ígéretes megoldást kínálnak a Bristol Egyetem munkatársai (akiknek munkáját a brit nukleáris ipar támogatja) – mutat rá a New Scientist. Az egyelőre még kísérleti állapotban lévő áramforrás egy mágneses „akkumulátor”. A 15 centiméter hosszú, réztekerccsel körülvett szénszálas rúd mindkét végére egy-egy mágnest helyeznek el. Rajtuk kívül van egy harmadik, fánkalakra emlékeztető mágnes is, amely szabadon mozoghat a rúd mentén. A két szélsőmágnest úgy helyezik el, hogy taszítsák a mozgó harmadikat. Az egész eszközt pedig egy retesszel rögzítik.
Kell még egy időzítő szerkezet is, amely száz év múltán felpattantja a reteszt, és felébreszti a mágneses Csipkerózsika-eszközt. Ekkor a mozgó mágnes elszabadul, mert a rúd végi társa taszítja. Elszalad a rúd másik végéhez, ám ott is taszító pólussal találkozik. Elkezd tehát ideoda szaladgálni, és eközben a tekercsben áramot indukál, amely éppen elegendő ahhoz, hogy feltöltsön egy kondenzátorsort. Az energia segítségével hőmérséklet- és sugárzás-mérések végezhetők el, a mért értékeket pedig egy antenna segítségével kisugározzák a fogadóállomáshoz. Maga az időzítés azonban még további munkát igényel. Az egyik megoldás, hogy az akkor élő emberek adnak ki rádiójelet a működtetés beindítására. Kézenfekvő, de nem túl biztonságos lehetőség, mert mi van, ha addigra elfelejtik, mit kellene tenni. A másik megoldás, hogy készítenek egy rendkívül megbízható óraművet, de ilyet még ki kell fejleszteni.
Kétségtelenül vonzó műszaki megoldásnak látszik a mágneses tápegység gondolata, amely segíthet az ellenőrzésben száz év múltán is. A gond azonban nem szűnik meg, minthogy a nagy aktivitású maradványok olyan anyagokat is tartalmaznak, amelyek lebomlási ideje százezer években mérhető, és ez a jelentés csupán az első száz évre vonatkozik.
