Az újságolvasó, hírfogyasztó polgár szereti azt hinni, hogy a világban alapvetően rend van, a Föld rendeltetésszerűen működik. A földrengést, a szökőárt, a szélvihart, a szokatlanul hideg vagy meleg időt hajlamosak vagyunk átmeneti kilengésnek, rendkívüli állapotnak gondolni, annak ellenére, hogy a világban valahol mindig reng a föld (általában egyszerre több helyen is). Komolyabb szökőárból és vulkánkitörésből legalább tucatnyi van évente és még a viszonylag védett helyen, a Kárpát-medencében lévő Magyarországnak is jut évi 2-3 tornádó. És akkor még egy szót sem ejtettünk arról a nagyjából ezer kisbolygóról és egyéb égi objektumról, amelyek valószínűsíthető pályája keresztezi a Földét. Rendkívülinek ilyen körülmények között az számít, ha az elemek egy-egy pillanatra békén maradnak, éppen nem tesznek kárt semmiben, amit az ember alkotott.

A természeti katasztrófák gyakorisága és súlyossága (főleg az okozott kárban mérve) elvben évtizedről évtizedre nő – legalábbis a biztosítási statisztikákból ez derül ki –, ám ha egy kicsit az adatok mögé nézünk, kiderül, hogy rendkívül nehéz megbízható fogódzót találni egy alaposabb trend megrajzolásáshoz. A München Re. német viszontbiztosító úgy számol, hogy a második évezredben 15 millió ember pusztult el a természet „keze” által, és ebből legalább három és fél millió halál a XX. századra esett. Az elmúlt évszázad utolsó három, illetve az új évezred első évtizedében pedig különösen sok volt a súlyos hatású környezeti anomália. A tempó tehát látszólag gyorsul – a valóság azonban az, hogy inkább a kockázat lesz egyre nagyobb.

Ahogy nő a világ népessége és vele a nagyon sűrűn lakott helyek száma, úgy képes egyre pusztítóbbá válni egy-egy földrengés vagy cunami. És ahogy bővül az épített infrastruktúra, úgy válnak egyre súlyosabbá az anyagi károk. Az Ob menti tundrának egy mégoly erős földmozgás sem tud sokat ártani. Valójában nem sok tény támasztja alá, hogy a Föld – úgy általában –egyre veszélyesebb hellyé válna. Inkább az állítható, hogy a növekvő lélekszámú emberiség egyre több olyan területet is elfoglal rajta, ahol hosszabb távon csak veszélyesen lehet élni (és nem csak a perifériákon: az USA-ban az utóbbi két évtizedben látványosan megnőtt a földcsuszamlásos balesetek száma, amiért leginkább az átgondolatlan, főként a panorámafelár által mozgatott lakóparképítések felelősek).

Van még egy tanulságos, bár első pillantásra nem mindig nyilvánvaló fejlemény: a fejlett infrastruktúra olykor kifejezetten súlyosbíthatja egy-egy katasztrófa hatását. Ezt látjuk most Japánban is, ahol nem is (vagy nem egyedül) a földrengés és a szökőár, hanem inkább a közlekedési, a szállítási és az energiahálózatok összeomlása teremt nehezen kezelhető helyzetet. Ahol a civilizáció „csúcsra van járatva”, ott a mindennapi élet csak ebben a csúcsra járatott üzemmódban működőképes. Akit évtizedek óta a biológiai komfortzónájához közelítő hőmérséklet és páratartalom vesz körül (mesterségesen), azt egyetlen, a szabadban töltött éjszaka is életveszélybe sodorhatja. És akinek nincsenek túlélési technikái az ilyen esetekre (nem tudja, hogyan kell a hordóban műanyag palackokból rakott tűz mellett átvészelni a leghidegebb órákat, hol lehet ivóvizet szerezni, ha a csapból nem jön, és miként nyitható föl egy konzerv nyitó nélkül), az olyan körülmények között is a katasztrófa áldozatává válhat, amelyeket egy „valódi” válságövezetben felnőtt etióp kamasz boldogan vállalna élete hátralévő esztendeire.

Akadnak persze a földi ökoszisztémának olyan szegmensei is, ahol garantáltan nőtt a kockázat az elmúlt 15-20 évben. A kimondottan időjárási eredetű tömegkatasztrófákból 1996 előtt átlagosan 200 jutott egy esztendőre, 2000 és 2010 között viszont átlagban 400-at tapasztaltak. Ez szignifikáns emelkedés, és egyértelműen a klímaváltozásnak tulajdonítható. (Hangsúlyozottan annak eldöntése nélkül, hogy pontosan milyen okból változik az állandónak semmilyen időintervallumban nem tekinthető földi klíma – a földfelszínen inkább a hidegebb és a melegebb periódusok váltakozása „állandó” –, hogy mást ne mondjunk, az egyik, tudományosan megalapozott klímaelmélet szerint a mostani felmelegedés épp egy globális lehűlés, azaz egy újabb jégkorszak katalizátora lesz.) Az intenzívebb viharok nagyobb hullámokat keltenek – az Egyesült Királyság délnyugati partjainál például bő egy évtized alatt három méterrel nőtt az amplitúdó (a legmélyebb hullámvölgy és a legnagyobb hullámhegy szintkülönbsége) –, és fokozzák például a nagy tűzvészek gyakoriságát is, ezáltal közvetve hozzájárulva a lokális és a globális klíma további torzulásaihoz.

Az emberiség történetének utolsó kétháromezer éve valójában arról szólt, hogy megpróbáltuk ezt a folytonos változásban lévő rendszert, illetve magát a barátságtalan Földet hozzáigazítani azokhoz a nagyon is szűk korlátokhoz, amelyek között az ember (amúgy az egyik leginkább kozmopolita magasabb rendű élőlény a bolygón) még életben tud maradni. Ezek a küszöbfeltételek a szárazföld nagyobbik részén csak jelentős technikai apparátus mozgósításával (vagy úgy sem) tarthatók fenn. Japánnak nemcsak azért van szüksége annyi atomerőműre, mert a japán társadalom pazarlóan bánik az energiával (egyébként egységnyi megtermelt GDP-re vetítve korántsem annyira, mint a magyar), hanem inkább azért, mert az adott földrajzi és éghajlati viszonyok mellett ezt az emberpopulációt csak a relatív energiabőség tudja életben tartani. (Ebből a felismerésből is adódik, hogy a japán talán az egyetlen nemzet a világon, amelyik tudja: az atomerőműtől nem akkor kell félni, amikor felrobban, hanem sokkal inkább a tervezés, az engedélyezés, a kivitelezés és a mindennapi működtetés során.)

Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a ma ismert emberi kultúrát (azaz nem feltétlenül magát az emberi fajt) valamilyen „természetes” körülmény fogja eltüntetni. A legrövidebb időn belül erre a globális felmelegedésnek van esélye – pusztán azáltal, hogy mondjuk a világtengerek átlagos vízszintje két métert nő, a legsűrűbben lakott helyek legalább egyharmada, és a ma termőföldként használt területek 20-25 százaléka elpusztul, aminek mindenképpen apokaliptikus következményei lesznek. A tavalyi izlandi vulkánkitörés – valójában egy viszonylag apró vulkán átmeneti füstölése – már ízelítőt adott belőle, hogy egyetlen tűzhányó is beleszólhat a földi éghajlatba (a földtörténet nagy klímaváltozásait szinte minden esetben fokozott vulkáni aktivitások vezették be, és a 25 nagy „kihalási esemény” kétharmadát tűzhányók okozták). Akár a teljes földi élővilágot elpusztíthatja (de a klímát könnyűszerrel az emberiség számára alkalmatlanná teheti) egyetlen aszteroida becsapódása. És itt van veszélyforrásnak természetesen az ember is, a maga felszínátalakító, légkör-manipuláló, növényzetpusztító hatásaival – mai tudásunk szerint a klíma ennél kisebb impulzusokra is tud nagyon intenzív kilengésekkel válaszolni.

A Föld hosszú távon valószínűleg alkalmatlan rá, hogy (nagyságrendileg) ennyi embert a jelenlegi fogyasztási és erőforrásfelhasználási szokások mellett még évezredeken át eltartson. Érdemes hozzászokni a gondolathoz: a mostani, nagyjából az újkor óta tartó békés gyarapodási periódus csupán egy átmeneti üzemszünet. És ha az élő bolygó, aminek a hátán ülünk, legközelebb megint komolyabban megrázza magát, az óhatatlan döbbenet után jusson eszünkbe: a rendkívüli állapotok nem tartanak örökké.