„Találkoztunk, beszélgettünk, és ámultunk a külföldi ökofalvak hírein. Senki sem gondolta volna, hogy ez valaha megvalósulhat.” A nyugdíjas pedagógus úgy látja, a jelenlegi ökofalu távol áll a 80-as évekbeli elképzelésektől. Az ideköltözők nagyvárosokból, főleg a fővárosból „menekülő emberek, akik megcsömörlöttek a városi élettől és kultúrától”, de magukkal hozzák munkájukat, ingázni kényszerülnek. Így az eredeti célt – hogy a lakosok működtessék az őket ellátó Galgafarmot – egyelőre nem sikerül elérni. A falu lakosai törekednek ugyan az egyszerűbb és olcsóbb életre, a legtöbben mégis feleslegesen nagy házakat építenek.

Így nem valósul meg az a fajta „önkéntes egyszerűség”, amit ő a legfontosabbnak tart. Az építkezések sokáig szüneteltek, mert a vályogtégla évekig nem minősült szabványos építőanyagnak. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy korábbi építkezések során régészeti leletekre bukkantak, melyeknek feltárási költsége a telektulajdonosra hárul.