Hazai társukról, Freund Tamás akadémikusról, a Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézet igazgatójáról a hazai nagyközönség már sok mindent tud, ezért most Buzsáki Györgyöt és Somogyi Pétert mutatjuk be olvasóinknak.

Mindketten 61 évesek, és ahogy az 52 éves Freund Tamás is, az agy egy bizonyos területét, a hippocampust kutatják, csakhogy Buzsáki New Jersey-ben, Somogyi meg Angliában, Oxfordban. Három jó barát, akiknek pályája évtizedek óta összefonódott, még ha kettejük útja földrajzilag messze is vezetett. A két agykutató eredeti érdeklődése más pályát sejtetett. A szülei kertészetében felnőtt Somogyit az állatok érdekelték, zoológus akart lenni, és első szakmai közleményét a számára ma is igazi példaképnek számító kiváló ornitológussal, Schmidt Egonnal készítette madárodúk megfigyeléseiből. Ennek aztán később, mint látjuk, nagy jelentősége lett. Lehet, hogy máig a bagolyköpetek trancsírozásánál maradt volna, ha az egyetemen találkozott volna valakivel, aki a zoológia felé kalauzolja.

– Keresem az utat, de nem találom a fényt – panaszolta gimnáziumi biológia-tanárnője férjének, Benedczky Istvánnak, aki az orvosi egyetem patológiai intézetében az elektronmikroszkópos laboratóriumot vezette.

– Gyere ide, hátha itt megtalálod – volt a válasz, és így is történt. Somogyi Péter ma is elektronmikroszkóppal dolgozik. Benedczky azonban többet is tett, beajánlotta ötödévesként oxfordi barátjához is, aki egy évre ezerfontos ösztöndíjat ajánlott. Mindez 1973-ban történt, amikor finoman szólva sem volt szokás egyetemistáknak nyugati ösztöndíjakat kapni. A belügy az egyetem támogató javaslata ellenére be sem fogadta a kérelmét. Ekkor jött a véletlen. Az utcán összetalálkozott korábbi osztálytársával, akinek apja, Madas László, a Pilisi Parkerdőgazdaság igazgatója a madárodú-tanulmány miatt már jól ismerte. Somogyi esetét hallva közbenjárt vadásztársánál, az akkori oktatási miniszternél, és megtörtént a csoda. Állapotos feleség nélkül, de kiutazhatott.

Az egy év alatt két óriási tapasztalattal lett gazdagabb. Egyrészt azzal, hogy elsőre gyakorlati haszonnal nem kecsegtető alapkutatásokból is lehet később a mindennapokban alkalmazható eredmény. Az intézetben végzett enzimvizsgálatokból ugyanis néhány év múlva olyan orvosi teszt fejlődött, amelynek több ezer ember köszönheti a világra jöttét, illetve sok ezer halva születést vagy nyitott gerinc miatti korai halált sikerült így megakadályozni. Másrészt megtapasztalhatta a kutatás szabadságát, azt a szellemet, amely a maximális kreativitást és a kutatáshoz elengedhetetlen kíváncsiságot hozta ki az arra alkalmasokból.

A Pécsett felnőtt Buzsáki Györgynek műszaki vénája volt, rádióamatőrködött és az első Föld–Hold–Föld rádiókapcsolat létrehozásáról álmodott. Szülei azonban válaszút elé állították: jogi vagy orvosi pálya. Az utóbbit választotta, és az első év után a legendás pécsi professzort, a már akkor a hippocampusszal jelentős eredményeket elért Grastyán Endrét. Amikor élettan-laboratóriumában oszcilloszkópokat, erősítőket és más műszereket talált, tudta, itt lesz a helye. Az itteni, merőben szabad szellemi légkörben a diákok vitapartnerek voltak, és az oktatás előadások helyett inkább ebéd utáni beszélgetésekben csúcsosodott ki. A fiatal tanársegédnek aztán már 1979-ben lehetősége nyílt egy hároméves észak-amerikai tanulmányútra. Mint mondja, akkoriban kétféleképpen lehetett csak Pécsről Nyugatra utazni, olimpikonként, vagy ha valaki az élettani intézetben dolgozott, ami inkább Grastyán elődjének és tanárának, Lissák Kálmánnak volt köszönhető.

Ahogy Buzsáki Grastyán iskoláját nevezi élete egyik fő élményének, úgy Somogyi Péter a Lenhossék Mihály, majd Szentágothai János nevével fémjelzett budapesti idegélettani iskolát, amelyben dolgozhatott és amelynek folytatja hagyományait. Ma is állítja, a tudomány csakis a nagy iskolákon keresztül fejlődik, ahol a tanár-diák kölcsönhatás olyan, mint ami közte és első diákja, Freund Tamás között kialakult, és ami mára az Agy Díjig vezetett. – Fontos az is – emeli ki –, hogy egyegy szakterület elismert szakemberei ne lehessenek politikai hullámverések áldozatai – említi példaként a magyar természetvédelem nemzetközileg is elismert szakemberét, Haraszty Lászlót, akinek tavalyi menesztésével nemcsak egy embert, hanem az egész, általa kialakított irányvonalat veszítette el az ország.

Ha teljes veszteségről esetükben nem is beszélhetünk, érdekes módon mindkét díjazott ugyanabban az évben, 1985-ben választott külföldi kutatóhelyet. Somogyi Pétert az az Orvosi Kutatási Tanács hívta meg Angliába, amelynek korábbi vezetője, egy másik magyar, Sir George Radda (Radda György) nevezte ki 1998-ban az Anatómiai Neurofarmakológiai Intézet élére. Ám azóta is fenntartotta akadémiai munkaviszonyát az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézetének fizetés nélküli tanácsadójaként, s angol állampolgárságot is csak azután kért, miután az Akadémia saját alapszabályával ellentétesen – s annak ellenére, hogy Szentágothai János, Balogh János és Vizi E. Szilveszter levelező tagnak ajánlotta – kültaggá választotta, amilyen címet csak külföldi állampolgárok kaphatnak. Egyik kollégája ugyanis a közgyűlésen hazug módon elterjesztette, hogy külföldi állampolgár, s ezt ellenőrzés nélkül mindenki elfogadta. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy – Somogyi szavaival élve – többször fellépett az akadémiai feudális viszonyok ellen.

A külső tagságot hivatalosan visszautasító tudós csak azután lett 2004-től levelező tag, miután 2000-ben a Royal Society – egyik legfiatalabbként – tagjai sorába emelte. Buzsáki György egy évvel angolul beadott kandidátusi védése után – amelynél opponensei közül volt, aki idegenszívűséggel vádolta, hogy nem anyanyelvét használta – távozott a már korábban megkóstolt szabad amerikai tudományos világba. Ehhez egy alapítványi pályázat segítette, amelynek megszerzésében – emlékezete szerint – jórészt vélt tánctudása játszott szerepet. Még Pécsett találkozott ugyanis egy spanyol idegsebésszel, s ő ajánlotta be így az alapító operaénekesnőnél, akinél, mint később kiderült, ez a képesség sokat nyomott a latban. Dorothy Kirsten férje, az Alzheimer-kórban elhunyt idegsebész, John D. French, a Los Angeles-i Agykutató Intézet vezetője emlékére hozta létre a világ első Alzheimer-alapítványát, amelynek épp Buzsáki volt az első ösztöndíjasa. A magyar kutató eleinte San Diegóban dolgozott, ahonnan 1990-ben jött át New Jersey állam Rutgers Egyetemére, ahol a Molekuláris és Viselkedés-idegtudományi Központ professzora.

Freund Tamással közösen díjazott tevékenységük lényegét mindketten abban látják, hogy új irányt és szemléletet adtak az agykutatásnak. Somogyi Péter ezt a következőképpen érzékeltette: – Ha valaki egy város működését felülről szeretné megérteni, nem képes felfogni, hogy azért nem mennek az autók a kötelező forgalommal szembe, mert rendőrök állnak a megfelelő helyeken. Ha mi az „agyi városban” szeretnénk megérteni az egyes városlakók, esetünkben az idegsejtek beszélgetését, meg kell vizsgálnunk, hogy honnan kapnak üzenetet és kiknek adják ezt tovább.

Somogyiék ezt próbálják felvázolni a hippocampusban. Hogy miért itt? Mert ez a halántéklebeny középvonalában található, mélyebben fekvő agyterület vesz részt a tudatunkban megjelenő emléknyomok lefektetésében-előhívásában. Másrészt, mióta kiderült, hogy az Alzheimer-kórnak is ez a régió az első elszenvedője, az oxfordi professzor szerint divat vele foglalkozni. Tíz- és tízezer kutató dolgozik hippocampusszal a világban. Bár Somogyi Péter egy időre „elcsábult”, és az agykéreg „felsőbb” részeit kezdte kutatni, rájött, hogy a hippocampusban olyan szépen vannak elrendeződve az idegsejtek, hogy ez megkönnyíti a köztük lévő kapcsolatok értelmezését. – „Ahogy az agykutatók mondják, ez egy olyan alacsonyan lógó gyümölcs, amit le kell szakítani.” Buzsáki György meg az agy „könyvtárosának” vagy mai szóval „keresőmotorjának” nevezi a hippocampust, aminek segítségével rövid idő alatt összegyűjthetők a tárolt információk.

A Rutgers Egyetemen nemzetközi csapat dolgozik ezen, ahol a hébertől és magyartól a francián és a csehen át a kínaiig és a farsziig tucatnyi nyelven értekeznek, és fizikustól matematikuson át a számítógépesig számos szakma képviselteti magát, úgy, hogy a fiatalok az amerikai módi szerint 2-3 évenként cserélődnek, ami a professzor szerint a siker egyik záloga. Buzsáki György egy éve még egy tízmillió eurós bécsi ajánlatot is elutasított az amerikai közegért. Mint mondja, a tudomány minősége egyenesen arányos az illető országban folyó kutatás nemzetközi jellegével, és Ausztria e tekintetben nincs az elsők között Európában. Most viszont a kaliforniai Berkeley csábítja egy 60 fős kutatócsoport vezetésével. Nagy a dilemma, mert másik „kérője”, a Hudson túloldalán lévő New York-i Egyetem ugyanakkor levenné válláról a vezetés adminisztratív nyűgét, kutathatna, miközben 30-40 kutatót kellene verbuválnia egy százmillió dolláros költségvetésű új idegtudományi központba. Ilyen jelentős tudományos fejlesztés az elkövetkezendő öt évben sehol nem várható Amerikában.

Somogyi Péter is addig akar a pályán maradni, amíg még képes önálló megfigyelésre. A Nobel-díjas David Hubel mondását idézi, miszerint a mai kutatás tragédiája, hogy minél tehetségesebb valaki, annál hamarabb kopik ki a mindennapi kísérletezésből.Még mindennap végez megfigyeléseket, de ez egyre nehezebb. A heti 60-70 óra nagy részét adminisztratív feladatok kötik le, miközben másodrangú menedzsernek tartja magát, hiszen épp a közelmúltban derült ki, hogy túlköltekezték magukat. Arra viszont büszke, hogy tanítványai ma szerte a világban elismert professzorok, közülük az idehaza kutatók jórészt nem magyarországi pénzekből végzik munkájukat. Somogyi Péternek köszönhető például, hogy az orvosi kutatások támogatásáról ismert Wellcome Trust Magyarországon 15 vezető orvosbiológus teljes kutatását pénzeli fizetésestül, alkalmazottastul és műszerestül. Az eredetiség, a jövőt segítő kutatás támogatása előbb-utóbb bőségesen kamatozik. Ahogy az ő hajdani ezerfontos ösztöndíja is.

Buzsáki György és Somogyi Péter egy tavalyi pécsi szakmai ülésen, melyet 60. születésnapjukra rendeztek