Meddig élünk a halál után?
A laikus számára kegyetlennek és morbidnak tűnhetnek a holland Nijmegen város Radboud Egyetemén dolgozó Anton Coenen és Tineke van Rijn élettanászok fatális állatkísérletei. Ám az állatok lefejezését jóváhagyta az intézet etikai bizottsága azzal, hogy fontos lépést jelentenek az élet és halál mezsgyéjének kutatásában.
A kísérletet részletesen a NewScientist ismertette. Coenen és munkatársai patkányok agyába fi nom elektródákat ültettek, amelyeket összekötöttek az agy elektromos aktivitását mérő EEG-készülékkel (elektroencefalográffal). Ezzel követték nyomon, hogy a lefejezést követően az állatok milyen hamar vesztik el az eszméletüket. A „kivégzettek” között 17 állat teljesen éber volt, míg nyolcat elkábítottak. Mindegyik állatnál – ébernél és benyugtatózottnál egyaránt – a lenyakazás utáni negyedik másodpercben az agy elektromos aktivitása a felére csökkent. Mivel korábbi kísérletek már bebizonyították, hogy ekkora feszültségkülönbség azonnali eszméletvesztést okoz, az állatok nem szenvedhettek.
Az igazán érdekes azonban az volt, hogy a lenyakazást követő ötvenedik másodpercben mindegyik patkányfejben az agyban erőteljes, mintegy tíz másodpercig tartó elektromos aktivitást mértek. Coenen szerint ez arra bizonyíték, hogy ekkor kezdődik el az agysejtek elektromos összeomlása, és pusztulása.
Ahhoz, hogy megértsük miért, tudni kell, hogy nyugalmi állapotban az élő sejtek belseje és külseje között feszültség mérhető. A sejtfalon belül van az elektronegativitás, mert a sejtfal két oldalán a töltéssel bíró (nátrium-, kálium-, kalcium-, klór-) ionok szabálytalanul oszlanak el. Ezt a feszültségkülönbséget a sejtpumpa (olyan „sejtmotorféleség”...) tartja fent. Amikor a sejtek ingerületbe jönnek – az izomsejtek összehúzódnak, az agy idegsejtjei aktiválódnak – feszültségingadozás, akciós potenciál keletkezik: a sejtfal kapui megnyílnak, bizonyos ionok a sejtbe áramlanak, és a sejtek belseje átmenetileg pozitívvá válik. Aztán a „sejtmotor” ismét helyreállítja az eredeti rendet, azaz a sejtek negatív belső töltéssel járó nyugalmi potenciálját.
Coenen szerint a lefejezést követőn az EEG-n regisztrált „nagy kilengésű” „halálhullámnak” oka az, hogy vérellátás hiányában a sejtpumpa leáll, így nem tudja megakadályozni, hogy sok (pozitív töltésű) kalciumion áramoljon a sejtbe. Azaz a hullám jól jelzi, hogy megindult az agyhalál, hogy a sejtek nem tudják már fenntartani a belsejük és környezetük közötti feszültségkülönbséget, és hogy a beáramló kalcium irreverzibilisen szétroncsolja a sejtstruktúrát.
Hasonló következtetésre jutott Lakhmir Chawla George, a Washington Center munkatársa. Mint ahogy a Journal of Palliative Medicine nevű szaklapban leírta, hét intenzívosztályos páciensénél 30–180 másodperccel az életfontosságú funkciókat fenntartó gépek lekapcsolását követően hasonló erős agyi aktivitást mért.
Szerinte a hullámnak köze lehet a sokat vizsgált „halálközeli élményhez” is, ám ezt egy másik, Nelson nevű amerikai kutató egyszerű érvekkel cáfolta: epilepsziás nagyrohamban is hasonló hullámokat látnak – márpedig roham alatt a betegek eszméletlenek, és utána sem emlékszenek arra, mi történt velük.
Ugyanakkor Nelson arról sincs meggyőződve, hogy az EEG-gépen regisztrált „halálhullám” okvetlenül a sejthalál jele. Emlékeztet arra, hogy az idegsejt, mikor pusztul, mint a lufi kipukkad, és ez egy jóval komplexebb, bonyolultabb folyamat végeredménye.
Közvetve Nelson érvelését támasztja alá egy újraélesztéssel foglalkozó intenzív orvos, Lance Becker is. Az ő merész teóriája a „halálhullámra”: az agy, vérellátása megszűntekor, „az utolsó leheletéig” küzd a fennmaradásáért, és a nagy feszültségingadozás kétségbeesett kísérlet arra, hogy az idegrendszer beindítsa a működését. A kutató a New Scientistnek adott nyilatkozatában érzékletes hasonlattal élt: mint amikor autóval magas hóban rekedve, hatalmas gázfröccsöt adnak, de a kerék kipörög.
Azaz az agyhalál ideje távolabb vanmint korábban gondoltuk, és ez az újraélesztés idejének megválasztását (megkezdését, de abbahagyását is!) új megvilágításba helyezi. Becker egy korábbi cikkében beszámolt a szív leállása utáni 15. percben elkezdett olyan sikeres újraélesztésekről, amelyekben nem alakult ki irreverzibilis agykárosodás. Dr. Göbl Gábor, az Országos Mentőszolgálat tudományos igazgatója mindehhez hozzáfűzte, hogy az említett negyedórás keringési szünet után az agyi funkciók visszatérése rendkívül ritka. Változatlanul érvényes az újraélesztésnek az az aranyszabálya, hogy amennyiben a spontán vérkeringést tíz-tizenöt percen belül nem sikerül helyreállítani, a beteg életkilátásai rendkívül rosszak lesznek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindez csak normális testhőmérsékleten érvényes. Hisz közismert, hogy a lehűlt szervezet az oxigénhiányt jobban és tovább tűri.
Becker mindenesetre felvetette, hogy újraélesztéskor nemcsak a szívműködést regisztráló EKG-t, hanem talán EEG-készüléket is használni kellene, aminek persze ő is tudja, számos technikai akadálya, nehézsége van.
A polémia nem zárult le.
