Az érbélés titka: újabb lehetőség a rák legyőzésére
Régóta ismert, hogy a szív- és érrendszeri betegségek szoros kapcsolatban vannak a károsodott endotélsejtekkel. Az érelmeszesedés esetében is az endotélsejteket károsítja először a túl magas koleszterin- vagy vércukorszint, ami aztán egy már szabályozatlan gyulladáshoz vezet, tovább károsítva a környező sejteket, szöveteket. Elazer Edelman, a bostoni MIT és Harvard Egyetem egyik közös részlegének professzora, aki munkatársaival az endotélsejtek előbb felsorolt jellemzőinek felfedezésében a kilencvenes évek óta részt vett, most még meglepőbb felfedezést tett. Egéren végrehajtott kísérleteikben, ahol endotélsejteket ültettek rákos daganatok közelségébe, az ezekből a sejtekből felszabaduló molekulák lassították a rákos daganatok növekedését, és megakadályozták, hogy másik szövetbe átlépjenek.
A technológia olyannyira reménykeltő, hogy az MIT máris engedélyezte a Pervasis Therapeutics, Inc. részére felhasználását, és elkezdődhetnek a klinikai tesztek betegeken is. Edelman szerint ha endotélsejt-beültetést végeznek kemoterápia után, ez elősegíti a rákos daganat összehúzódását, és meg tudja majd akadályozni a tumorok visszanövését, illetve szétszóródását. Olyan kezelési lehetőség, melyet magában és kemoterápiával együtt is alkalmazhatnak, jelentős mellékhatása pedig nincs.
Amennyiben ezt a klinikai vizsgálatok igazolják, alapjaiban módosulhat a rákról és ennek kezeléséről való felfogásunk.
Mit tudtunk eddig? Vérerek elengedhetetlenek a tumorok növekedéséhez, még újak is képződnek a daganat növekedése során, de hogy az endotélsejtek a tumoros sejtek ellen küzdjenek, azt senki nem gondolta. A kutatócsoport az endotélsejtek által kibocsátott sok száz molekula közül különösen kettő szerepét gondolja kiemelkedőnek ebben a rákos sejtekkel szembeni küzdelemben. Az egyik a perlecan nevű nagy cukorfehérje-komplex, míg a másik egy kicsi molekula, a gyulladási folyamatoknál jellemző citokinek közül az interleukin–6. A rákos sejtek elleni küzdelem során a nagy molekula perlecanból sokra, míg a kicsi IL–6-ból kevésre van szükség, csak így hatékonyak.
A kutatók elmélete szerint az endotélsejtek és a rákos sejtek közötti küzdelem mindennapos a szervezetben, hiszen állandóan ki vagyunk téve olyan hatásoknak, melyek eredményeképpen rák alakulhatna ki, mégis szerencsére, ehhez képest csak kevesen betegednek meg. Ez azt jelenti, hogy a harc győztese általában az endotélsejt, és mindaddig így történik, míg a szervezet szabályozni tudja a folyamatokat.
A küzdelem ránk nézve szerencsés kimenetelében az endotélsejtek mellett nagy jelentősége van az őket körülvevő környezetnek, az úgynevezett extracelluláris (sejteken kívüli) mátrixnak is, melynek összetétele szintén kulcsfontosságú, és jól ismert egyik fő komponense a kollagén. Ha az agresszív rákos sejtek szét tudják rombolni ezt a környezetet, vagy károsítják magát az endotélsejtet, megnyílik előttük az út a további terjeszkedés felé. A beültetés során az endotélsejteket kollagénalapú mátrixba beágyazva helyezik a rákos daganatban levő erek köré. Nagy előny, hogy mivel a beültetett endotélsejtek a valódi környezetüket utánzó mátrixban vannak, ezért a szervezet immunrendszere akkor is elfogadja őket, ha a beültetendő egészséges endotélsejtek más emberből származnak.
Amellett, hogy ezek az eredmények nagy lehetőséget jelentenek a rák elleni küzdelemben, elméleti értékük sem csekély. Választ adhatnak például arra a kérdésre, miért nem volt soha igazán hatása az erek képződését akadályozó szerek alkalmazásának. Bár logikusnak tűnt a gondolat, hogy ha megakadályozzák a rákos daganatokat tápláló új erek képződését, magát a daganatot is elsorvasztják, mégsem így történt, legfeljebb átmeneti eredményt lehetett elérni. A mostani kísérletek ezt úgy magyarázzák, hogy ilyenkor az erekkel együtt a rákos daganat ellen küzdő endotélsejtek is elpusztultak. Az új eljárással nem táplálják a tumort, hiszen nem ereket hoznak létre, csak az őket burkoló endotélsejteket juttatják a daganat erei mellé, ezek pedig felveszik a küzdelmet a rákos sejtekkel.
