„Kék” csalogány a szélcsatornában
A kutatást irányító Chris Guglielmo professzor ehhez még 2009-ben egy különleges, egy méter magas, másfél méter széles átlátszó plexiüveg csatornát készíttetett, amelybe 30 kilométer/órás szelet fúj egy ventilátor. Benne kis, ágat utánzó pálcákat helyeztek el, a végeit pedig a madarak által láthatatlan háló zárta le. A hosszú szélcsatornában, ahol a világon elsőként a vándorlás közben előforduló alacsony légnyomás és páratartalom is kialakítható, a madarak a széllel szemben órákig is egy helyben maradva repülhetnek. A szélcsatorna csak egyik, de fontos részét alkotja az egyetemen hétmillió dollárért kialakított komplex ornitológiai kutatóközpontnak.
Eredetileg nagy testű vándormadarakat, gólyákat, vadludakat akartak így vizsgálni, ám az ahhoz szükséges méretű szélcsatorna építése meghaladta a lehetőségeiket. Ezért ehelyett kis testű, rigó méretű költöző madarakkal kísérleteznek, amelyek között sok énekesmadár is akad. Repültetnek rigóféléket, partfutókat, seregélyeket is. Közöttük is a sztár azonban egy csalogány, azaz fülemüle lett, amelyik 16 órát repült folyamatosan és akkor sem akarta abbahagyni, amikor a kutatók már haza akartak térni. A színéről „blue”-nak, kéknek keresztelték el.
Hasonló módon folynak évek óta a kanadaiakéval egybehangolt szélcsatornás kísérletek a svédországi Lund Egyetemen és a német Max Planck Intézet seewieseni madárkutató állomásán is.
Bár az alapfeladat a madarak repülés közbeni energiafogyasztásának és fizikai állapotuk változásának mérése, a kutatók számos más, fontos adatot is megismerhettek. Például azt, hogy a fajokon belül is vannak egyedi eltérések. Van madár, amelyik szinte élvezi a repülést, mások meg hamar leszállnak egy pálcikára, és inkább borzoltatják a tollaikat az erős széllel. De olyan is akadt, amelyik megfordult, és a hátszélben a szélcsatornát lezáró hálón akadt fenn. Egy másik fajtársa viszont több alkalommal is fél napig repült egyfolytában.
A fogságban költött, született és madárházakban felnevelt költöző énekeseket az ornitológusok csak nagy ritkán tudták rábírni a szélcsatornában repülésre. Feltehető, hogy azért, mert hiányzik az ilyen irányú tapasztalatuk. (Amint a köztudottan nagy rajokban csapongva vonuló seregélyek repülési módját sem ismerhetik meg a madárházakban felnevelt fiókáik.)
A természetben befogott madarak viszont a társaikkal csoportosan költözéskor maradandó tapasztalatokat szerezhettek.
Mivel a Western Ontarió-i légkondis szélcsatornában a légnyomás is csökkenthető, mód nyílt a madarak nagy magasságoknak megfelelően ritkított levegőben való repülésének tanulmányozására is.
Bár fenn a légellenállás kisebb, ám a ritka levegőben erőteljesebb szárnycsapásokra van szükség, ezért a madarak több energiát fogyasztottak. A repülések utáni mérések során ezért a testsúlyuk fokozottabb csökkenését tapasztalták.
Normális, talajközeli magasságoknak megfelelő légnyomású, ám erősen párásított mesterséges légkörben pedig a vízháztartásuk módosult. Szervezetük kevesebb vizet adott le, ezért kevesebbszer szálltak le inni.
A kisebb költözőkkel folytatott kísérletek is értékesek, ám Guglielmo professzor szerint majd csak akkor beszélhetnek sikerről, ha a nagy testű, „igazi” vándormadarakat is hasonló részletességgel vizsgálhatják.
