Ujjlenyomatunk a légkörben
A legutóbbi klímacsúcsok – Koppenhágától Cancúnig –azt hozták, amit „vártunk”: kiábrándító eredménytelenséget. A melegedést okozó „főbűnös”, a szén-dioxid kibocsátásának csökkentésére egyetlen fontos határozat sem született. A sikertelenség gazdasági-politikai okai azonban nem akadályozhatták a kutatások intenzív folytatását (bár ma úgy tűnik, az erre szánt források az USA-ban már apadni kezdenek.) Az IPCC (a Klímaváltozás Kormányközi Bizottsága) legutóbbi (2007) jelentése óta mindeneset re több száz publikáció született a globális melegedés kritikus részletkérdéseiről.
Ilyen kérdés például, hogy a légköri vízpára – a levegőben legnagyobb mennyiségben jelen lévő üvegházhatású gáz – milyen mértékű hőelnyelést reprezentál, vagyis mekkora melegedést képes okozni. Erről 20-30 évvel ezelőtt még csak durva becslések léteztek. A legmérvadóbbnak számító IPCC is csupán forrásmegjelölés nélkül hivatkozott 60-70 százalékos elnyelésre. A jelentést bíráló Richard Lindzen 1991-ben csak tetézte a zavart: megállapította, hogy „a természetes üvegházhatás 98 százaléka tulajdonítható a vízpárának (és a felhőknek), míg a CO2-hatása kevesebb mint két százalék”. (A többi üvegházhatású gáz, mint a metán, az ózon vagy a dinitrogén-oxid amai tudásunk szerint összesen is csupán öt százalékkal járul hozzá a teljes üvegházhatáshoz.)
A bizonytalanság elég kellemetlen, hiszen a jövőre vonatkozó forgatókönyvek megbízhatósága attól függ, hogy a melegedést okozó egyes tényezők szerepét milyen pontosan tudjuk meghatározni.
Hogyan is működik az üvegházhatás mechanizmusa? A légkört egyre inkább felmelegítik az emberi eredetű üvegházhatású gázok, főleg a széndioxid, a melegedés miatt a levegő több vízgőzt képes befogadni, a több víz több hőt köt le, ami további melegedéshez vezet, és így tovább. Ezek szerint tehát a pára mennyisége (bizonyos környezeti hatások változása miatt) nem csak ingadozik, hanem növekszik is.
E pozitív visszacsatolásról már régóta tudunk, de létezését a légkörben csak nemrég sikerült bizonyítani. A bizonyításhoz egy új műholdas műszer, a speciális mikrohullámú képalkotó érzékelő (SSMI) bevetésére volt szükség.
A méréseket a légkör alsó rétegében, a troposzférában végezték. A Lawrence Livermore National Laboratory (LLNL) modellezői a mért adatokat 22 különböző klímamodellen futtatták keresztül, az elemzésekben nyolc nemzetközi kutatócsoport közel negyven kutatója vett részt. A mindeddig csupán elméleti következtetést a műholdas mérések fényesen igazolták: a légköri vízpáratartalom 1988 és 2007 között 1,41 g/m2-rel növekedett. (A talajfelszíntől az alsó kb 16 km-ig terjedő, egy négyzetméterre eső légoszlopban levő össznedvességről van szó.) A változás csekélynek látszik, de ez az egész Földre vetítve nagyon jelentős energiatöbbletet jelent. A klímamodellek összegyűjtött eredményeit elemezve a kutatók nagy statisztikai biztonsággal jelezték: a páratartalom ilyen növekedése nem magyarázható a klíma természetes változékonyságával; az egyedüli ok csak az emberi tevékenységből származó széndioxid-kibocsátás lehet.
A kutatás irányítója, Benjamin D. Santer szerint ez volt „a légköri vízpára mennyiségére vonatkozó első emberi ujjlenyomat-azonosítás”. Ráadásul az első olyan eredmény, amely számszerűen demonstrálta a vízgőzvisszacsatolás erejét. A fizika, a megfigyelések és a klímamodellek pedig egyaránt jelzik, hogy az alsó légkörben 1 Celsius-foknyi melegedésre a vízpára 6-7,5 százalékos növekedéssel válaszol. Ez az eredmény aláhúzza: e „légkör-nedvesedési folyamat” nem magyarázható a klíma saját változékonyságával. A világóceán nagy része fölött tapasztalható magas nedvességtartalmú levegő (aminek következményei például az egyre félelmetesebb trópusi viharok) az ember miatt növekvő szén-dioxid-gerjesztő hatásának köszönhető.
