Rákgyógyszer a bénulás ellen
A gerincvelői harántlézió (szakadás) ez idáig megfordíthatatlan állapotnak bizonyult. Ha a gerincoszlop sérült, és a benne futó, fél méter hosszú, rengeteg „drótot” tartalmazó idegvezeték megszakadt, akkor az alatta lévő testrészek lebénultak. A helyzet azért (volt) reménytelen, mert az idegek nem vagy alig regenerálódnak. Nem úgy, mint például a megújulásra képes bőr, az összeforró csont vagy számos belső szerv, például a máj, amely szintén nagy „öngyógyító” képességgel rendelkezik.
A gerincvelőről sajnos ez nem mondható el, aminek, némileg leegyszerűsítve, három, az idegsejtek regenerálódását magyarázó kórélettani okát találták meg a neurobiológusok.
A gerincsérülés nemcsak az idegszövetet, hanem azt a parányi csövecskékből, ún. mikrotubulusokból álló vázat is szétszakítja, amelyben az idegsejtnyúlványok, az axonok futnak, illetve amelybe sérülést követően mintegy belenőhetnének.
A szakadás helyén vaskos, durva hegszövet alakul ki, amely egyszerűen útját állja a finom idegsejtek újbóli terjeszkedésének.
Ráadásul a gerinc sérült idegpályái köré olyan fehérjemolekulák „gyülekeznek”, amelyek biokémiai úton megakadályozzák az idegsejtek regenerálódását és újbóli növekedését.
Az idegszövet helyreállításának első két akadályát a híres német Max Planck Intézet kutatóinak – egyelőre csak állatkísérletekben – sikerült kiiktatniuk, méghozzá egy a rák gyógyításában már két évtizede sikerrel használt szerrel. Frank Bradke a Science nevű szaklapban ismertette először német, amerikai és holland kutatókkal közösen végzett állatkísérleteit. Gerincsérült kísérleti patkányoknak egy paclitaxel hatóanyagú kemoterápiás gyógyszert adtak. Az eredetileg a tiszafa kérgéből nyert anyagot, más daganatellenes szerekkel kombinálva, elsősorban petefészekés mellrák gyógyítására használják. A gyógyszernek, mint minden rákellenes szernek, komoly, elsősorban vérképző szervi mellékhatásai lehetnek. A kísérleti patkányoknál azonban ez a veszély nem állt fent, mert a daganatoknál használt dózisnak csak a töredékét kellett beadni ahhoz, hogy az előzetesen mesterségesen és részlegesen károsított idegfunkció helyreálljon, regenerálódjon.
A videofelvételek nagyon meggyőzőek voltak. A labirintusban vízszintesen elhelyezett létrán a gerincsérült állatok nehézkesen, ügyetlenül közlekedtek, és a lábaik gyakran belecsúsztak a létrafokokba. Ám miután a gerincsérülés helyére beépítették a paclitaxelt folyamatosan adagoló gyógyszerpumpát, a patkányok ismét ügyesen szaladgáltak a kísérleti terepen. A boncolás aztán kimutatta, hogy a szer valóban helyreállította az idegsejtek vázát, az axonok ismét tudtak benne terjeszkedni, valamint azt, hogy a szer meggátolta a sérült idegszál végét elbarikádozó hegszövet képződését is.
A kísérletet különösen lelkesen üdvözölte Martin Schwab, a zürichi egyetem kutatója, ami érthető. Ő ugyanis a bénulás harmadik komponensét, tehát a sérült idegsejtek újbóli növekedését megakadályozó fehérjéket semlegesítette sikerrel, egy általa kifejlesztett antitest segítségével. Az anyagot közvetlenül a liquorba, azaz a gerincvelőt körbevevő gerincvelői folyadékba fecskendezte, és a beavatkozást követően szintén regenerálódott a sérült idegszövet. Schwabe most azt reméli, hogy a két szer együttes adásával még hatékonyabbak lehetnek.
Ám a Der Spiegelnek nyilatkozó mindkét tudós igen óvatos. Hangsúlyozzák, hogy a gyógyszerek még kísérleti stádiumban vannak, és csoda azért ezektől sem várható. A legsúlyosabb eseteknél, amikor a gerincsérülés komplett, vagy egy-két centiméternél nagyobb területre terjed ki az idegszövet roncsolódása, már nem igazán várható javulás. Ám a kisebb, részleges idegsejtszakadások reményeik szerint előbb-utóbb meggyógyíthatók lesznek.
