'Szédületes' eredmény
A szédülés hirtelen helyzetváltoztatás után öt-hat másodperccel jelentkezik, 20–40 másodpercig tart, először egyre erősebb, majd lassan enyhül. A páciensek a mindennapi életvezetésükben, mozgásukban önkéntelenül figyelembe veszik panaszaikat (amelyekkel azonban esetleg nem fordulnak orvoshoz), gyakrabban esnek el, és gyakrabban szenvednek depressziótól, mint azok, akiknél nem találni hasonló tüneteket. A tapasztalatok szerint egy-egy szédülés után gyakran panaszmentesség következik, egy-két hét után a tünetek spontán javulnak. Sok esetben évente egyszer-kétszer kiújul a kórkép.
Hogyan jönnek létre a panaszok? A fej forgó mozgásairól a tér három síkjában elhelyezkedő félkör alakú járatok informálják a központi idegrendszert. A fej elfordulásakor a félkörös ívjáratokban lévő folyadék tehetetlenségénél fogva elmozdul, a folyadék elmozdulását pedig a járatokat csapóajtószerűen elzáró idegsejtek érzékelik. Az egyensúlyszerv egy részén parányi gélpárnán pedig az úgynevezett fülkövek helyezkednek el. Ezek a kálcium-karbonátkristályok, a „fülkövek” nehezékként a fej oldalirányú dőléseinek érzékelésében játszanak szerepet. A szédülés akkor alakul ki, amikor fülkövek belesnek a félkörös ívjáratokba, és ezáltal azokat a gravitációval szemben érzékenyítik, amikor a fej hirtelen helyzetváltoztatásakor a gravitációnak megfelelően lassan lefelé süllyednek. Az ennek hatására létrejövő folyadékmozgást az idegsejtek érzékelik, ami az ívjáratoknak megfelelő szemtekerezgést, a beteg szempontjából pedig forgó érzést, szédülést okoz. Az orvos a szemmozgásokból azonosítani tudja a kérdéses ívjáratot. Az eddig is ismert volt, hogy a fülköveket speciális forgások során végig lehet görgetni az ívjáratok mentén, erre alapul a kórkép orvosi kezelése.
A jelenséget kutató, jelenleg egy ausztriai ambulancián dolgozó Büki Béla a Semmelweis Egyetem Anatómiai Intézetének munkatársaival, egy zürichi és egy amerikai kutatóval közösen egy tekintélyes brit neurológiai szaklapban a kórkép új variánsát írta le. A szerzők új közleményükben statisztikai vizsgálatokkal mutatták ki, hogy a kórkép háromszor olyan gyakori, mint eddig gondolták és enyhe formában, tipikus szemmozgások nélkül is hónapokig, évekig fennállhatnak a panaszok. Ilyenkor napközben állandó bizonytalanságra, tarkótáji és szem fölötti nyomásérzésre panaszkodnak a betegek, akik az idő múltával gyakran szinte fóbiásan kerülik a szédülést kiváltó fejmozgásokat. A diagnózishoz nélkülözhetetlen tünet, hogy lógó fejhelyzetből való felüléskor hirtelen egy pillanatra megszédülnek a betegek. A kórkép e krónikus variánsa a szerzők szerint úgy jön létre, hogy a lesüllyedő fülkövek nem az ívjáratokba esnek, hanem az egyensúlyszerv legmélyebb pontjára süllyednek és rárakódnak az ott található érzéksejtekre. A betegek általában azt a hibát követik el, hogy megijedve a szédüléstől, elkerülik a panaszokat kiváltó mozdulatokat, ezzel állandósítva az állapotot.
A kezelés lényege ezzel ellentétben az, hogy a beteg egy kanapén hanyatt fekve a fejét öt-tíz másodpercen át lelógatja, majd felül. Ezáltal ugyanis a szemcsék kiesnek a szűk „tölcsérből” és valószínűleg szétszóródnak. Ezt a mozgássort reggelente tizenöt-húsz alkalommal kell elvégezni, úgy hogy a szédülést leginkább kiváltó fejmozgást újra meg újra ismételni kell. Ilyenkor minden egyes ismételt helyzetváltoztatás egyre enyhébb szédülést vált ki. Ha úgy tetszik, a szédülés „kifárasztható”. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy helyzeti szédülést (igaz, ritkábban) a kisagy megbetegedései is kiválthatják, ezért ilyen panaszokkal feltétlenül orvoshoz kell fordulni.
