Kommunikáció könnyekkel
A sírás, a könnyek többnyire valamilyen erős érzelmi hatás jellemzői. De az emocionális jelzéseken túl hordoznak-e kémiai jeleket is? Ismert, hogy az emberek – akárcsak az állatok – testnedveikből bőséges információt küldenek a fajtársaiknak. Seregnyi tudományos kísérlet igazolta például az elmúlt években, hogy az emberi izzadság meglepően sok érzelmi és egyéb jelet tartalmazhat. A könny azonban szagtalan. Ennek ellenére Noam Sobel professzor és munkatársai vizsgálataikban számos érdekes kérdést vetettek föl: szerepel-e egyáltalán a könnyben valamiféle kémiai anyag, és általa a különféle érzelmi helyzetekben küldözgetünk-e kódolt jeleket? Eltér-e a női könny a férfiétól, és milyen hatást gyakorol szagának (ha van) beszippantása a másik emberre?
Sobelék vizsgálata négy kísérletsorozatból állt. Az elsőben női önkéntesekkel szomorú filmeket nézettek egy elkülönített helyiségben. A hölgyek kiömlő könnyeit összegyűjtötték, és azután azt próbálták ki, hogy a részt vevő férfiak szaglás után meg tudják-e őket különböztetni a sós folyadéktól. A gyors válasz: nem tudták.
A második kísérletben a férfi részt vevők orrcimpái alá sós vízzel, illetve könnyel telített párnácskákat helyeztek, és közben női arcokat vetítettek eléjük. A kettős vakkísérletekben (tehát sem a vizsgálati alanyok, sem a kutatók nem tudták, ki milyen folyadékot kapott) a férfiaknak megjegyzéseket kellett tenniük a vetített képek alapján, mennyire együtt érzők például az arcokon kifejezett szomorúsággal. Kiderült, a könnyek semmilyen befolyást nem gyakoroltak, ám meglepő módon, a szexuális hajlandóságokat negatív módon befolyásolták.
A harmadik kísérletben a férfi alanyokkal ismét szippantattak a könnyekből, illetve a sós léből, majd érzelmes filmeket vetítettek, és közben fiziológiai paramétereiket is mérték (szívverés, bőrhőmérséklet stb). Egyúttal felkérték őket arra, hogy saját maguk értékeljék érzelmi hatásaikat, miközben nézik a filmet. Semmilyen különbséget nem tapasztaltak aszerint, hogy valakinek könynyekkel avagy sós lével volt telítve az orra alatti párnácska. A fizikális mérések viszont érdekes eredményt hoztak: miközben a megjegyzések közömböseknek mutatkoztak, azoknál, akik könnyeket szippantottak, kifejezetten csökkent a szexuális vágy. Ezt a jellemző hormon, a tesztoszteron szintjének csökkenése jelezte.
Végül a kutatók a negyedik kísérletben megismételték az előzőt, de a résztvevők agyműködését ezúttal egy fMRI (speciális, „f = funkcionális” mágnes rezonanciás képalkotó berendezés) mérte. Ezúttal is a szexuális vággyal összefüggő agyrészek jellegzetes hajlandóságcsökkenést mutattak azoknál, akik könnyeket szippantottak be.
A kísérletsorozatnak mindenesetre van egy gyakorlati tanulsága a nők részére: nem érdemes, sőt kifejezetten káros sírással próbálkozniuk annak érdekében, hogy erőteljesebben tudják meghódítani férfi partnereiket.
