A megrázkódtatásom oka korai halála, hiszen még a magyar férfiak sajnálatosan rövid átlagos élettartamát sem érte el. Teller Edének 95, Szent-Györgyi Albertnek és Wigner Jenőnek 93, Bay Zoltánnak 92 év adatott, és hasznosan töltötték nyugdíjas éveiket is. A megnyugvásom oka pedig az az orvosi dilemma, hogy meddig érdemes élni, amikor már nem vagyunk képesek emberhez méltóan létezni. Hiszen évek óta tudtunk Kondorosi Ádám súlyos betegségéről, ami nemcsak alkotói tevékenységét akadályozta meg, de az életét is szinte elviselhetetlenné tette.

Ádám nemcsak tudóstársam, hanem barátom is volt. Régi érzelmi kapcsolat fűzött családjához. Soha sem feledem azt az élményemet sem, ami 1971-ben, angliai ösztöndíjam során Kondorosi Ádámhoz fűződik. Első generációs orvosgenetikusként elég „kicsinynek” éreztem magam a nemzetközi tudomány fellegvárában. S ott egyszer csak a vezető napilapok címlapján azt olvashattam, hogy egy magyar tudósnak, Kondorosi Ádámnak talán sikerül genetikai módszerekkel megoldania a gabonák nitrogénpótlásának problémáját, és akkor nem lesz szükség a pillangós vetésforgóra vagy a már akkor is sokak által veszélyesnek tartott műtrágyák használatára. A Nobel-díj lehetőségét is emlegették. Később, a magyar származású Nobel-díjasok családfáinak feldolgozásakor jöttem rá, hogy ezt egyik őse már megkapta. Anyai nagyanyja, Zsigmondy Edit ugyanis közeli rokona volt a német állampolgárként Nobel-díjat elnyert Richard A. Zsigmond kémikusnak. Anyai nagyapja, Johan Béla pedig a két világháború között képes volt a korszerű magyar közegészségügy megteremtésére és e tette csak Klebelsberg Kunó eredményéhez hasonlítható a magyar kultúra területén.

Kondorosi Ádám 1946. július 29-én Budapesten született. Már a XI. kerületi József Attila Gimnáziumban kitűnt értelmével, emellett kiválóan sportolt is, később a kosárlabdázás Nemzeti Bajnokságának I. osztályában játszott. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán szakbiológusként végzett, megint csak kiválóan. Szerencsésen alakult a pályája, ekkorára a genetika már nem számított „bűnös” tudománynak, és a magyar genetika nagy formátumú, korábban meghurcolt személyisége, Győrffy Barna lett a mestere. Így került az MTA Szegedi Biológia Központjába, ahol felismerték kivételes talentumát és segítették, hogy svéd, angol, német és USA-beli ösztöndíjak révén „tiszta forrásból” ismerkedjék meg a modern genetikával, ráadásul már a kutatásokban is érvényesíthette kivételes képességeit.

Fő tudományos témája a bio lógiai nitrogénkötés, ezen belül a baktérium (Rhizobium) és a növények között működő szimbiózis molekulák genetikai kutatása volt. A Rhizobiumok a hüvelyesek gyökérgumóin képesek a levegő nitrogénjének a megkötésére. Korábban említett nagy nemzetközi feltűnést keltő tanulmánya a Nature-ben jelent meg, amit azután számos alapvető felfedezése követett. A kandidátusi (1978), majd a biológia tudományok doktori (1986) értekezésének megvédése után 1988-tól az általa megszervezett franciaországi Nemzeti Tudományos Kutatási Központ, a CNRS élettudományi osztályának igazgatójaként munkacsoportja a növények növekedésének és fejlődésének genetikai kutatásában a világ tudományának vezető intézményévé vált. Kondorosi Ádám 1990-ben lett az MTA levelező, majd 1998-ban rendes tagja. 1991-ben az Európai Akadémia tagjának is megválasztották, 1992-ben Max Planck-, 1994-ben Széchenyi- és 1999-ben az UNESCO Finley-díjjal tüntették ki.

Jelentős tudományos sikereinek köszönhetően számos állásajánlatot kapott külföldön, de ő végig fenntartotta kétlaki, szülő hazájában és a neki világszínvonalú kutatási feltételeket biztosító országban végzett kutatásait, még pedig párját ritkító lehetőségeket teremtve magyar munkatársainak is.

Amikor a magyar származású Nobel-díjasokról írt könyvem után be kívántam bizonyítani, hogy a Nobel-díjat el nem nyerő legnagyobb magyar tudósok is voltak olyan szellemi nagyságok, mint a Nobel-díjasok – nem véletlenül választottam e 13 géniusz egyikének Kondorosi Ádámot. Hiszen a „Kondorosi-modell” jelenthet megoldást a magyar tudomány számára, amely szegény és kicsiny ahhoz, hogy a géniuszpalánták itt virágozzanak fel, ezért külföldön kell a csúcsra érniük. Mégis, nem szakítják meg kapcsolatukat szülőföldjükkel és kivételes teljesítményük révén hazájuk tudományos fejlődésében is fontos szerepet vállalnak.

Magánélete összeforrott tudományos munkájával. Feleségével Kondorosi-Kuzsel Évával az egyetemen ismerkedett meg, és házasságkötésük után minden kutatásban együtt vettek részt.

Néhány éve kezdődött súlyos betegsége megakadályozta tudományos terveinek valóra váltását, megkeserítette családja életét. Felesége úrrá tudott lenni e családi tragédián, töretlen lendülettel folytatta kutatásaikat, most már egyedül, illetve munkatársaival: 2010-ben az MTA levelező tagja lett.

Könyvem róla szóló fejezetét azzal fejeztem be: „Remélhetőleg Kondorosi Ádám képes lesz... betetőzni életművét.” E reményt a kegyetlen sors semmivé tette. Életműve így is a nemzetközi tudomány maradandó csúcsteljesítménye.