E kutatók egyike, Csabai Márta, az intézet főmunkatársa hangsúlyozza, hogy a napjainkban egyre fontosabbnak tartott – a gyógyító szakember és a beteg közötti – „gyógyító kapcsolatban” a korábban gondoltnál jóval nagyobb szerepe van a betegnek. Ennek a szerepnek a kezdete – a gyógyító szakemberek, az orvos és segítői esetében is – az első találkozás.

Erre a találkozásra a gyógyulásra váró betegnek, panaszosnak is fel kell készülnie. Hogy minél alaposabban –nem utolsósorban a legőszintébben – elmondhassa, miért is fordul orvoshoz. Ez nem egyszerű dolog, hiszen mint seregnyi megfigyelés igazolja, orvoshoz menve a legtöbbünkben élnek szorongások, s azok nemegyszer bajaink részleges vagy teljes elhallgatására késztetnek. Az orvos szaktudásával és emberismeretével, tapasztalatával segíthet a valóság megismerésében.

Típusesetnek mondja a kutató, hogy valaki felkeresi az orvost, mert jó ideje köhög –és szorong, mert az apja tüdőrákban halt meg. Ha az orvos hörghurutot állapít meg, és antibiotikumot ír fel, a páciens esetleg feldúlva hagyja el a rendelőt, mert nehezményezi, hogy az orvos nem küldte el tüdőgyógyászhoz. A másik véglet, hogy az „egyszerű” hörghuruttal nem törődve figyelmen kívül hagyja az orvos erre az esetre vonatkozó utasításait, tanácsait.

– Az orvos dolga – mondja Csabai Márta –, hogy megpróbáljon eligazodni a rázúdított vélt és valós panaszok dzsungelében. Más esetben pedig szóra kell bírnia a titkolózó beteget. Mindezt úgy, hogy közben magának is vannak gondjai. Hogy a rendelés végén már fáradt. Hogy kevés idő jut egyegy betegre. Hogy néhány percenként váltania kell, mert minden beteg más: más a panasza, a kora, a neme, az etnikuma, a képzettsége, a foglalkozása, az anyagi helyzete, mások a családi viszonyai.

A sokféle, elsősorban – de nem csupán – a gyógyító szakembert érintő, a gyógyítást nehezítő tényezők felismerésén dolgozó, e gondok feloldozásán fáradozó kutatók – Csabai Márta, Csörsz Ilona és Szili Katalin – CD-mellékletes kötetben (A gyógyító kapcsolat élménye – Kézikönyv és oktatólemez a kapcsolati készségek fejlesztéséhez) összegezték a szakirodalom és vizsgálataik eredményeit.

Hogy a „gyógyító kapcsolat”, az orvos-beteg partnerség minél eredményesebb legyen, az orvosnak és segítőinek törekedniük kell arra, hogy ne csak szavaik tartalmával, hanem testtartásukkal, gesztusaikkal, mimikájukkal, hanghordozásukkal is oldják a tőlük segítséget várók feszültségeit (erre vonatkozóan több, a kutatók kidolgozta tanulságos filmpélda szerepel a kötet CD-jén).

Csabai Márta mindehhez hozzáteszi, hogy a kutatások szerint a férfi betegek a nőknél sarkosabban, határozottabban fogalmazzák meg a gyakran munkahelyi okokkal magyarázott panaszaikat, míg a nők inkább egyéni, nehezen kimondható lelki, magánéleti mozzanatokra hivatkoznak. Vannak különbségek a másik oldalon is: szintén több kutatás igazolja, hogy egy orvosnő férfi kollégájánál jobban beleéli magát a beteg helyzetébe, hagyja őt hosszabban beszélni a bajairól – és diagnózisában is megengedőbb, mint a nála általában határozottabb, magabiztosabb férfi orvostárs.

Ami pedig szintén nem mellékes: tudni kell(ene) orvosnak is, betegnek is, hogy az erre vonatkozó vizsgálatok bizonysága szerint a rendelőből kilépve a panaszosok – egyebeken kívül a szokatlan környezet és önnön szorongásuk miatt – a bent elhangzottaknak csupán a kétötödére emlékeznek.

A gyógyító kapcsolatban a betegnek is fontos szerep jut