Raktárból a világűrbe
A Brit-szigetek között fekszik, koronagyarmat, ám nem része sem az Egyesült Királyságnak, sem az Európai Uniónak.
A különleges ország államfője a Lord, jelenleg II. Erzsébet királynő. Mintegy 80 ezer lakosának már csak elenyésző része beszéli az ősi, kelta nyelvcsaládhoz tartozó manx nyelvet. A Man sziget néhány hete felkerült az űrkutatás világtérképére. A fővárosban, Douglasban lakók számára sem lehetett mindennapi látvány, ahogyan két szovjet űrállomás haladt el mellettük az úton.
A történet meglehetősen szürreális, bár néhány évtizeddel ezelőtt talán inkább a lehetetlen, elképzelhetetlen jelzőket használtuk volna. Most mégis megvalósulni látszik.
Egy egykor titkos szovjet katonai űrállomás egyik, évtizedekkel ezelőtt legyártott, ám raktárban őrzött példánya egy nemzetközi, a Man szigeten bejegyzett cégnek köszönhetően talán nemsokára pályára állhat. Tekintsük hát át ezt a példa nélküli történetet – kezdjük az elején!
A hatvanas évek közepén már érezhető volt, Amerika megelőzi a Szovjetuniót a Holdért folytatott versenyben. A szovjetek ugyan megépítették az (eredetileg Hold-utazásra tervezett) Szojuz űrhajót és az LK jelű holdkompot, ám azok sohasem indulhattak el kísérőnk irányába: a mintegy 100 méter magas N–1 hordozórakéta valamennyi kísérleti indítása kudarcba fulladt, a rakéta minden alkalommal felrobbant. A szovjet holdprogram persze titkos volt, s így megszülethetett a „hivatalos” szovjet álláspont: a Szovjetunió a pénzügyi és biztonsági szempontokat szem előtt tartva, csak automatákkal kívánja felderíteni a Holdat, s tudományos szempontból sokkal előremutatóbb módon, inkább a Föld körüli pályán működő űrállomások építésére koncentrál.
A szovjetek a hetvenes-nyolvanas években több űrállomást is pályára állítottak, melyek a Szaljut nevet kapták. Ám azt akkor még nem lehetett tudni, hogy valójában kétfajta űrállomás közös megnevezése volt a Szaljut. Az egyik típus az Almaz, katonai célokra, a másik pedig a DOS, tudományos célokra fejlesztett űrállomás volt. A katonaiak a Szaljut–2, 3 és 5, a tudományosak a Szaljut–1, 4, 6 és 7 nevet viselték.
Az űrállomásokra a legénységet a Szojuz űrhajók átalakított változata, míg a rakományt a Progressz teherűrhajók szállították. Ám az eredeti tervekben más űreszközök (is) szerepeltek: az űrhajósokat a háromszemélyes Merkúr űrkapszula, míg a terhet a TKSZ jelű katonai szállító-ellátó űrhajó juttatta volna a fedélzetre. Később a Merkúr űrhajót valóban kipróbálták, de csak ember nélküli, automatikus üzemmódban, míg a TKSZ átalakításával űrállomásmodulokat hoztak létre a Szaljut–6, a Szaljut–7, a Mir és a nemzetközi űrállomás számára. Az Almaz űrállomások terveit emberes küldetésekben a továbbiakban nem hasznosították, kémműholdakat viszont építettek azok alapján. A már majdnem teljesen befejezett, ám Föld körüli pályára sosem állított, földön ragadt további Almazok, a Merkúr űrhajóval egyetemben kisebb kiállításokon vettek részt, illetve raktárba kerültek.
Majd 2005-ben egy nemzetközi, űrturizmussal foglalkozó cég alakult a Man szigeten. A cég egyik vezetője Leroy Chiao kínai származású amerikai űrhajós, aki közel 230 napot töltött összesen a világűrben, de a tanácsadó testületben amerikai, francia és orosz űrhajósokat egyaránt találunk. A vállalkozás az Excalibur Almaz nevet kapta, melynek célja, hogy egykori, közel kész állapotban legyártott, Almaz űrállomásokat és Merkúr kabinokat vásárol Oroszországtól, s azok alapján, illetve azokat felújítva saját, űrturisták számára hozzáférhető „űrhotelt” építsen. Az 11 méter hoszszú, 4 méter átmérőjű Almaz űrállomás két példányát, továbbá Merkúr űrhajókat szállító hajó 2011. január 5-én kötött ki Douglas kikötőjében, a Circus-öbölben. Ezután az Excalibur Almaz szerelőcsarnokába szállították őket.
A cég a Merkúr űrhajók alapján 2012-re szeretne saját űrhajót építeni, melyet először 2013-ban állítanának Föld körüli pályára. Az űrkabin hat-hét sikeres küldetését követően, illetve a megvásárolt űrállomások modernizálása lehetőségének részletes vizsgálata után döntenének arról, hogy az eredeti Almazmodult vagy egy ahhoz hasonló, újonnan megépített Almazt volna-e célszerűbb a világűrbe juttatni.
Az viszont már biztos, hogy a régi-új űrhajóra és űrállomásra felkerülhet a kis Man sziget zászlaja is.
Katonai űrállomások
A két űrhatalom már a hatvanas évek elején felismerte a világűrbe telepített űreszközök katonai fontosságát. Sokáig úgy gondolták, hogy a kémműholdakon túl katonai űrállomásokra is szükség van, ahol űrhajósok kezelhetik a beépített kamerát, adott esetben pedig a fedélzeti fegyvereket (legyen szó rakétafegyverekről vagy lézerágyúról). Az első katonai űrállomást (pontosabban annak tesztpéldányát) az amerikaiak állították pályára 1966-ban. A Molhoz (Military Orbiting Laboratory) a Gemini űrhajó szállította volna a legénységet, ám erre végül sosem került sor, a Mol-programot 1969-ben leállították. A szovjet Almaz űrállomásokat ugyanakkor valóban használták. Noha fegyverzettel is ellátták, hogy 23 mm-es lövedékeket kilőni képes gépágyújával az esetleges ellenséges műholdakat is elpusztíthassa, ennek kipróbálásáról ellentmondásosak a hírek.
Ugyanakkor a különböző területek fölött elhaladva, amerikai források szerint 50 cm-es, nagyfelbontású felvételeket készítettek Agat nevű hatalmas teleszkópja segítségével. Az Agat átmérője 1 méter, fókusztávolsága 6,4 méter volt. A képeket az Almaz űrállomás 360 kilogrammos, kisméretű kapszulája juttatta vissza a Földre. A későbbiekben űrállomások helyett kizárólag kémműholdakra támaszkodtak az űrbéli felderítésben.
