Már az első Holdra szálló asztronauták, az Apollo–11 legénysége is helyezett el a felszínen szeizmométereket, de így tettek a későbbi expedíciók tagjai is. A műszerek egészen 1977-ig küldték az adatokat a Földre, míg a NASA ki nem kapcsolta őket. Mivel a Hold geológiája erősen különbözik a Földétől, a holdrengéseket nem a lemeztektonikai mozgásokkal, vulkánkitörésekkel kapcsolatos folyamatok váltják ki.

A szakemberek legalább négytípusú holdrengést különítenek el. A mélyfészkű, kb. 700 km-es mélységben keletkező rengéseket a feltevések szerint az árapályjelenség okozza. Kisebb vibrációkat kiváltanak a meteoritok becsapódásai is. Termális rengéseket okoz, amikor a kéthetes holdi éjszaka után a merev kéreg tágulni kezd. Sekély holdrengések történnek 20–30 km-es mélységben, és ezek a leggyakoribbak és legerősebbek. 1972 és 1977 között az Apollók által hátrahagyott műszerek 28-at regisztráltak, némelyik erőssége (a Richter-skála szerinti) 5,5-ös magnitúdójú volt, és sokáig, akár 10 percig is eltartottak. (A Földön a legerősebbek is ritkán tartanak tovább 2 percnél.)

Ezek a holdrengések alapvetőek voltak annak megértéséhez, milyen lehet a Hold belső szerkezete. Az évtizedekkel ezelőtti Hold-missziók műszereitől a Földre érkezett jelek azonban túl „zajosak” voltak ahhoz, hogy segítségükkel következtetni lehessen az égitest belső szerkezetére. Voltak ugyan olyan információk, amik alapján feltételezhették a holdi mag létét, ám kiterjedéséről nem voltak biztos ismeretek.

A NASA Marshall Űrkutató Központja (Huntsville, Alabama) és a francia Toulouse egyetem kutatói eltérő módszerekkel ugyan, de sokkal modernebb eljárásokkal újra kielemezték az évtizedekkel ezelőtti adatokat. A holdrengések ugyanúgy szeizmikus hullámokat keltenek, mint a földrengések. A kutatók olyan szeizmikus jeleket kerestek, melyek a feltételezett Holdmagról verődhettek vissza.

A két csoport eredményei egybehangzóan arra vezettek, hogy a Holdnak folyékony magja van. Az amerikaiak 330, a franciák 365 kilométerben állapították meg a mag átmérőjét, ami nagyon jó egyezésnek számít. Renee Weber és a NASA-csoport ezenkívül azt is megállapította, hogy a folyékony magon belül létezik egy kb. 240 kilométer átmérőjű szilárd mag is, továbbá a folyékony magot egy nagyjából 150 kilométer vastag, kis részben magmából, nagyrészt kőzetekből álló burok veszi körül. Mindezek szerint a Hold belső felépítése erős hasonlóságot mutat a Földével.