1994 decemberében döntött a genfi CERN a nagy hadronütköztető megépítéséről. Az új gyorsítót egy régi helyére telepítették, a LEP-et (elektron-pozitron ütköztető) leszerelték, és föld alatti alagútjában építették meg az LHC-t, amelyben protonnyalábok ütköznek. Az LHC – Large Hadron Collider, nagy hadronütköztető – neve először is a berendezés nagy méretére utal: a gyorsítót magába fogadó föld alatti alagút kerülete 27 kilométer, átlagosan 100 méter mélységben van a felszín alatt. A nagy hadronütköztetők, mint az amerikai RHIC és az LHC, egyaránt alkalmasak nehézionfizikai és részecskefizikai vizsgálatokra.

A hadron szó a részecskék egy családját jelöli, a gyorsítandó részecskék, a protonok ebbe a családba tartoznak. A hadronok még kisebb egységekből, kvarkokból állnak. Az ütköztető a gyorsító típusára utal: két részecskenyaláb kering körpályán egymással szemben, ellentétes irányban, majd a gyorsító négy pontján összeütköznek, ezeken a pontokon zajlanak a tanulmányozandó részecskeátalakulások.

Az LHC beindulása óta a hadronfizikában az európai országok tudósai előtt óriási lehetőségek nyíltak meg, ennek ellenére az amerikai kutatók vezetik a közölt tanulmányok száma alapján a toplistát a svájciak, németek, olaszok és franciák előtt. Érthető az amerikai előny, hiszen az LHC először 2008 őszén indult el, majd héliumszivárgás miatt gyorsan le is állították. Ez év elején indították újra a megjavított eszközt.

A figyelembe vett 2000. január 1.–2010. június 30. közötti időszakban az amerikai kutatók 6250 közleményt publikáltak ebben a témakörben, míg mi magyarok mindössze 194-et. Csakhogy erre a 194 cikkre 7750 cikkben hivatkoztak – ami szakcikkenként negyven hivatkozást jelent – míg egy amerikai közleményt átlagosan 13 másik írásban említettek meg. Az előbb említett 194 cikkel nem kerültünk be az adott időszak húsz legtöbbet publikáló országa közé, ugyanakkor a magyar részecskefizikusok a negyvenes átlagos hivatkozással a világ legtermékenyebb kutatóinak számítanak. A második helyen álló izraeliek 34-es, a harmadik horvátok 30-as átlagot tudtak felmutatni.

Az utóbbi 10 év legtöbbet hivatkozott húsz hadronfizikai cikke közül tizenöt az USA Brookhaveni Nemzeti Laboratórium RHIC gyorsítójában felfedezett, erősen kölcsönható kvark-gluon plazmának, a tökéletes kvarkfolyadéknak a tulajdonságaival foglalkozik. A húsz cikk közül nyolcnak van magyar társszerzője. A nyolcból négy a PHENIX kísérlet eredménye, melyben Csörgő Tamás (KFKI RMKI) illetve Dávid Gábor (BNL) témavezetésével dolgozik egy 10 fős, a Debreceni Egyetem,  az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem és a KFKI Részecske és Magfizikai Kutatóintézet nehézionfizikusaiból álló, PHENIX-Magyarország nevű kutatócsoport.

A CERN-ben kutatócsoportot vezető Lévai Péter, akadémikus, az MTA KFKI Részecske és Magfizikai Kutatóintézetének (RMKI) igazgatóhelyettese szerint az adatokból világosan kiderül, hogy a magyar részecskefizikusok számára biztosított minimális költségvetési támogatást a hazai szakemberek maximálisan kihasználják.

Anyagiak hiányában nem vesznek részt minden kutatásban, de nagyon jó érzékkel választják ki azokat a témákat, amelyek a szakma „forrópontjait” jelentik. Tudatosan odafigyelnek arra, hogy mire használják fel a limitált forrásokat. A szakterületen itthon és külföldön mintegy félszáz fizikus dolgozik. A legtöbben természetesen a CERN-ben kutatnak.

A genfi LHC csúcsberendezéshez négy nagy detektor – ALICE, CMS, ATLAS és LHCb – tartozik, melyet három további kísérlet,  az LCHf, a MoEDAL és a TOTEM egészít ki. Magyar kutatók szervezett formában az ALICE, a CMS és a TOTEM kísérletben vesznek részt, de számos külhoni intézetben dolgozó
magyar kutató vesz részt az ATLAS kísérletben is. A CMS idén februárra időzített szakcikkében a csúcsenergiájú ütközések eredményeit feldolgozó cikk megszületésében egy magyar csoport játszott meghatározó szerepet, amelyet Siklér Ferenc, az MTA KFKI RMKI-ból és Veres Gábor, valamint Krajczár Krisztián, az ELTE munkatársai alkottak.