Az úgynevezett megállapodás arról szól, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását 2050-ig világszerte jelentősen csökkenteni kell (viszont nincs benne szó a csökkentés konkrét mértékéről) – ez pedig még a mostanáig érvényes kiotói jegyzőkönyvhöz képest is visszalépés.

Tartalmazza továbbá a kompromisszumnak is csak jóindulattal minősíthető dokumentum, hogy a felek létrehoznak majd (talán jövőre, Durban-ben) egy olyan keretegyezményt, amelyhez mind a 194 állam csatlakozik, és amely tartalmazza többek között az Egyesült Államok, valamint a fejlődők vállalásait is.

Ennek az állításnak azonban – kibontva – több szépséghibája is van. Az amerikai törvényhozásban megerősödtek a klímaszeptikusok (vagyis ott érdemi kibocsátáskorlátozásról aligha lesz szó a közeljövőben), a fejlődők vállalásai pedig pontosan akkorák lesznek, amekkorát a fejlett világ finanszírozni hajlandó – ez a globális pénzügyi válság(ok) időszakában nem ígér túl sokat. Ráadásul a legnagyobb kibocsátóvá előlépő Kína, India és Oroszország részéről még csak ígéretek sem hangzottak el a szenynyezés csökkentésére.

Ami a majdani új klímaegyezményt illeti, abban az aláírók vállalnák, hogy 2 Celsius-fokban maximálnák a globális felmelegedés mértékét az ipari forradalom előtti szinthez képest (ez nem nagy újdonság – az előrejelzések szerint itt van a visszafordíthatóság határa: 2 fok felett a folyamat öngerjesztő módon, gyorsuló ütemben, befolyásolhatatlanul halad tovább).

Ehhez azonban a tudomány jelenlegi állása szerint 2050-ig jelentős, legalább 50 százalékos kibocsátáscsökkentés kellene, amire nincs kilátás (kivéve, ha időközben bekövetkezik egy drasztikus olajár-emelkedés, aminek viszont más területeken lehetnek beláthatatlan következményei).

A jelenlegi trendek – beleértve a klíma „tehetetlenségét”, vagyis azt, hogy egy ma végrehajtott szén-dioxidfogyókúra hatásai évtizedek múlva mutatkoznak meg – ráadásul nem 2, hanem 3–5 fokos globális felmelegedést vetítenek előre, ami már jócskán a befolyásolhatatlan tartományban van.

Visszalépés Kiotótól