Bioüzemanyag: zsákutca?
A legújabb – de bizonyára nem az utolsó – szöget az IEEP (Institute for European Environmental Policy – Európai környezetpolitikai Intézet) novemberi tanulmánya ütötte bele az első generációs, vagyis élelmiszernövényekből nyert bioüzemanyagok képzeletbeli koporsójába. A tanulmány szerint az EU jelenlegi bioüzemanyagstratégiája (ehhez alkalmazkodva született meg a fent említett magyar jogszabály is) kifejezetten káros a környezetre. A dokumentum szerint az unió 2020-ig átlagosan 9,5 százalékos bioüzemanyag-részarányt kíván elérni, aminek 95 százaléka élelmiszernövényekből származna, és ez nagyjából kétszer annyira veszélyezteti a klímát, mintha maradnánk a fosszilis üzemanyagoknál.
Az első olvasásra meglepő állítást a tanulmány részletes számításokkal támasztja alá.A kulcs az ILUC (idirect land use change – közvetett földhasználat-változás), vagyis az erdők, gyepek és egyéb természetes élőhelyek elpusztítása, ezek ugyanis sokkal több szén-dioxidot köt(né) nek meg, mint a helyükbe ültetett, csak pár hónapon át tenyésző energianövények. Az ILUC hatását eddig nem vették figyelembe a bioüzemanyagok környezeti hatásának kiszámításakor, a mostani az első komoly vizsgálat, amely érdemben számol vele. De vannak más fontos tényezők is, amelyeket eddig kihagytak a kalkulációból. Nem készült eddig egyetlen olyan hiteles életciklus-elemzés sem, amely tartalmazná az agroüzemanyagok teljes energiamérlegét. Itt a hangsúly a „teljes” szón van: az energianövények termesztéséhez, feldolgozásához, a műtrágyagyártáshoz, a nyersanyag és a köztes termékek szállításához rengeteg foszszilis üzemanyagot használnak fel, és a teljes mérlegbe az egész folyamat során keletkező üvegházgáz-mennyiség beletartozna. Az eddigi számítási kísérletek szerint nem teljesen egyértelmű, hogy a benzinkútnál megvásárolt bioetanol egyáltalán tartalmaz-e olyan „tiszta” energiát, amely valóban a fotoszintézis során keletkezett (ez a nettó energiamennyiség az energianövények és a felhasznált foszszilis tüzelőanyagok energiatartalmának különbsége lenne, amennyiben az előbbi nagyobb az utóbbinál).
A közgazdasági számítások mindenesetre a bioüzemanyagtermelés fenntarthatatlanságára (és így közvetve a negatív energiamérlegre) utalnak. Kukoricából vagy búzából csak úgy éri meg etanolt gyártani, hogy a termesztéshez használt gázolaj adója visszaigényelhető, az igénybe vett földek után területalapú támogatás jár, a műtrágya olyan országokból érkezik ahol mesterségesen alacsony az energia ára, az etanolüzemek építését pedig beruházási dotációkkal segítik. Ha ezek a nyílt és rejtett támogatások nem lennének, az etanoltermelés kész ráfizetés lenne – valószínűleg éppen azért, mert nem hoz létre jelentős mennyiségű új energiát.
A kutatók – elsősorban a zöldek nyomására – most azt javasolják, hogy az energianövények üzemanyag-tartalmából minden esetben vonják ki a bioüzemanyagok előállításához használt fosszilis energia mennyiségét, és csak a „tiszta megújuló energiatartalom” után adjanak bárminemű támogatást. A jelenlegi rendszer ugyanis épp azt gátolja, ami az egész energiareform valódi célja lenne: a második és harmadik generációs (vagyis cellulózból, illetve mikroorganizmusok segítségével gyártott), valóban zöldnek és megújulónak számító növényi üzemanyagok versenyképessé válását.
