Komor légkörben tárgyalnak a felmelegedésről
Az igazi kérdés már tavaly Koppenhágában, az előző hasonló csúcstalálkozón is az volt, hogy ki állja majd a számlát. Ahhoz, hogy a légköri szén-dioxid feldúsulásának, és az azzal (vélhetően) szorosan összefüggő felmelegedésnek gátat lehessen szabni, olyan azonnali, a GDP 1-2 százalékára rúgó kiadásokra lenne szükség, amelyeknek még a legfejlettebb, leggazdagabb országokban sincs meg a fedezete – nem véletlen, hogy kézzelfogható és számonkérhető vállalásokat csak két (relatíve) kis kibocsátó, a saját gazdaságukat jelentős részben tiszta vízenergiával működtető Svédország és Norvégia tett. A fejlődőknél a szén-dioxidkibocsátás csökkentése a termelés és a fogyasztás azonnali visszafogásával, az életszínvonalbeli felzárkózás lefékezésével járna – már egy éve is nyilvánvaló volt, hogy ezt az áldozatot ingyen (azaz jelentős támogatások nélkül) nem fogják vállalni.
A komoly döntéseket a pénzügyi válság árnyékában a dán fővárosban végül elhalasztották, nem titkoltan abban bízva, hogy mostanra a világgazdasági klíma enyhülése kedvezőbb feltételeket teremt. Ez a remény a cancúni találkozóra időzített elemzések szerint nem igazán vált valóra: a gazdaság továbbra sem zakatol, a gazdag államok hatalmas bankmentő és élénkítő csomagokkal sosem látott adósságokba verték magukat – az államkasszák üresek, a légkör pedig bizalmatlan. Ebben a hangulatban kellene valami okosat kisütniük a történelem eddigi egyetlen (és meglehetősen sovány eredményű) majdnem globális klímamegállapodása, a kiotói jegyzőkönyv részes feleinek.
A lényeg olyan, nemzetközi szintű és kötelező érvényű (lehetőleg szankciókkal is körülbástyázott, illetve támogatási lehetőségekkel „megédesített”) korlátozások elfogadása lenne, amelyek lehetővé tennék, hogy az üvegházgázok összkibocsátása valóban csökkenésnek induljon (jelenleg ugyanis változatlanul nő). Bár a földi klímával összefüggő folyamatok megítéléséről nincs konszenzus a tudományban, annyi biztosnak tűnik (legutóbb épp a Nemzetközi Meteorológiai Szervezet hívta fel rá a figyelmet), hogy a felmelegedésért felelősnek tartott gázok koncentrációja az ipari forradalom óta 2009-ben volt a legmagasabb, és a tendenciák szinte monoton (1975 óta csaknem 40 százalékos) emelkedést mutatnak. Ezzel párhuzamosan az „üvegház” fűtőhatása is nő, 1990 óta 27 százalékkal nőtt a nap felől bejövő és a földet elhagyó (visszavert) energia közötti különbség. Ezek olyan tények, amelyeket nem nagyon cáfol senki – a tudományos vita inkább arról folyik, hogy van-e a földi ökoszisztémának, illetve magának a földi rendszernek olyan önkorrekciós képessége, amellyel a melegítő hatást ellensúlyozni tudja.
Az újabb és újabb hőrekordok azt mutatják, hogy vagy nincs, vagy még nem értük el az „ingerküszöbét” – a beavatkozást ugyanakkor sürgőssé teszi, hogy a legújabb, a Scienceben ismertetett klímamodellek szerint a gázkoncentráció növelésének 2015 körül véget kell vetni, különben a globális hőmérséklet-emelkedés nem marad két Celsius-fok alatt. A két fok nem valamiféle álomhatár, hanem – az eddig felvázolt modellek többsége szerint – az a pont, ahol a folyamat még viszszafordítható. Ha ennél nagyobb lesz a melegedés, akkor olyan öngerjesztő folyamatok eszkalálódnak – a napsugárzás egy részét jelenleg visszaverő sarki jégtakaró elolvadásától a ma még fagyott tundrák talajának felolvadásáig és nagy mennyiségű, szintén üvegházhatású metán felszabadulásáig –, amelyek már valóban illuzórikussá teszik, hogy az ember befolyásolni tudja a klímát.
Amíg a tudósok és a tőlük muníciót kapó politikusok vitatkoznak, a klímaváltozás (és a hozzá kapcsolódó klímapánik) látványosan átrendezi a világgazdaságot. A folyamat nyertese eddig Kína: az ázsiai országba az első körben az EU-ból és Amerikából kiebrudalt „szenynyezésfüggő” iparágak vándoroltak, becslések szerint mintegy 100 millió munkahelyet is exportálva (meg persze rengeteg környezetszennyezést). Most már azonban a második hullámnál tartunk, amikor Kína az átvett (vagy lemásolt) technológiáknak köszönhetően a „klímaipar” (szélkerekek, napkollektorok stb.) első számú gyártójává vált, és a termelés nagy részét a nyugati világban értékesíti. A győztesek között van Oroszország is, amelyet a kemény klímamegállapodások elmaradása segít: amíg a fejlett államok nem fogják vissza a szénhidrogén-alapú közlekedést és gyártást, addig az olaj és a gáz ára magasan marad. A helyzetet az teszi paradoxszá, hogy pénze elsősorban Kínának lehetne a globális klímavédelem finanszírozására, ám egyáltalán nem érdeke, hogy adományozóként lépjen fel.
Márpedig – a WWF szerint – Mexikóban elsősorban a finanszírozásról kellene megállapodni, minden más ennek függvénye. Ezen felül mérhető és ellenőrizhető célokat kellene meghatározni – ezeken alapulhatnak a „szénszegény” jövőhöz elvezető nemzeti stratégiák. És addig is, amíg ezek kialakulnak, csökkenteni kellene a gigatonna-szakadéknak nevezett jelenséget – a fogalom arra utal, hogy pillanatnyilag áthidalhatatlan szakadék van a tényleges, illetve a klímaváltozás fékezéséhez szükséges kibocsátási értékek között.
