Ha erózióról beszélünk, elsőként általában a szél, a víz vagy épp a kéregvándorlásból adódó erózió jut eszünkbe. Ugyanakkor a Naprendszer égitestjeinek többségén az ún. kozmikus eróziónak van a legjelentősebb felszínformáló hatása. Néha talán hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a Föld is csupán egy a Nap körül keringő égitestek sorában, kitéve a világűrből eredő hatásoknak. Tartunk a kisbolygók, üstökösök becsapódásától, de kevéssé vesszük észre, hogy napjainkban is keletkeznek becsapódási kráterek. Ezekből ma egyre többet fedeznek fel. A vékony légkörű vagy légkör nélküli, szilárd felszínnel rendelkező égitesteket szinte akadálytalanul érik el a becsapódó testek. Ha egy égitestnek vastag légköre van, csak a legnagyobb tömegűek érik el a felszínt, a kisebbek elégnek a légkörben. A sűrű atmoszférával borított Vénuszon és a Szaturnusz Titán nevű holdján viszont alig találunk példát kráterekre, míg a Merkúr, a Hold vagy a kisbolygók felszínén az a különleges, ha kráteren kívül mást is találunk.

A Földön a kráterek száma viszonylag alacsony. Ez nemcsak a légkör miatt van így, melyben javarészt elégnek az abba belépő kis égitestek. Az okok között találjuk azt, hogy bolygónk felszínének kétharmadát eleve víz borítja, emellett azt is, hogy a legjelentősebb felszínformáló erők – a víz, a szél, a jég vagy a földmozgás – előbb eldeformálják, majd eltüntetik a krátereket. Minél idősebb tehát egy kráter, annál nehezebben fedezhető fel: a maradványok néha nem is azonosíthatóak be teljes bizonyossággal. Ma már szinte bárki fölfedezhet becsapódásos eredetű krátert bolygókon. A műholdfelvételek az interneten keresztül valamennyiünk számára elérhetőek, s így előfordulhat, hogy egy érdeklődő addig nem azonosított kráterre bukkan. Így történt ez 2008-ban is, amikor Vincenzo De Michele, a milánói Természettudományi Múzeum ásványtani szakértője a Google Earth program segítségével a szudáni–egyiptomi határ területét szemlélte. A kutató őskőkorszakból származó települések maradványainak nyomait igyekezett megtalálni az Uweinat-sivatagban (Almássy László 1933-ban a közeli Uweinat-hegységben talált rá a kőkori sziklarajzokra). Ám váratlanul egy korábban ismeretlen, körkörös, sugársávos képződményre bukkant, amelynek peremét a nagy felbontású képeken hatalmas kövekből kirakott sánc alkotja.

Ha a krátert nem a „semmi közepén”, a sivatag egy szinte megközelíthetetlen pontján találták volna, talán hamarabb is megvizsgálták volna a szakemberek. Így azonban 2010 februárjáig kellett várni, hogy a helyszínre érkezzen az első tudóscsoport. Eredményeikről a szeptemberben, Berlinben megrendezett Európai Bolygótudományi Kongresszuson számoltak be. A kutatók helyszíni mérései bizonyították, hogy a Kamil-kráternek nevezett képződmény valóban becsapódásos eredetű, felmérték a kráter méreteit, s mintát gyűjtöttek a becsapódó test maradványaiból.

A Kamil-kráter körülbelül ötezer éve jöhetett létre egy 5–10 tonna körüli vasmeteorit becsapódásának eredményeként. A légkörbe lépés előtt a testmindössze egy hűtőszekrény méretével egyezhetett meg, s csak sűrű anyagának köszönhető, hogy a felszín elérése előtt nem égett el teljesen. A számítások szerint másodpercenként mintegy három kilométeres sebességgel csapódhatott be, így hozva létre a 45 méter átmérőjű képződményt. A kutatók mintegy 1000 kg meteoritot gyűjtöttek össze a kráterből és környékéről.

A kráterképződés nem számít ritka eseménynek: egy, a Kamilhoz hasonló méretű kráter keletkezésére 10–100 évente kerülhet sor. Ma közel kétszáz becsapódásos krátert ismerünk a Földön, melyek közül negyvennek az átmérője meghaladja a 20 kilométert. (Nagyon sok kráterszerű képződmény létezik még, melyről pl. az erózió alaktorzító hatása miatt ma már nem egyértelmű, hogy valóban kráterről van-e szó.)

A nagyobb kisbolygók vagy üstökösök becsapódásáról számos katasztrófafilm készült, jó példa erre az Armageddon vagy a Deep Impact. A fi lmekben azonban nem esik arról szó, hogy a Föld és ezen égitestek találkozásának a múltban jó oldala is volt. Ha a Föld keletkezése után nem sokkal nem találta volna el bolygónkat egy Mars méretű „kisbolygó”, akkor a kidobódó anyagból nem alakulhatott volna ki a Föld tengelyforgását stabilizáló Hold. Kísérőnk nélkül bolygónk tengelyforgási ideje a számítások szerint mindössze nyolc óra lenne. Emellett az üstökösök nem hoztak volna vizet, melyek a tengerek, óceánok létrejöttéhez vezettek. Tulajdonképp nem jelenhetett volna meg maga az élet sem. Arról nem beszélve, hogy 65 millió éve valószínűleg nem haltak volna ki a dinoszauruszok, s ezért talán nem is alakulhatott volna ki az emberi faj.

A Földre érkező meteoritok nemcsak a kutatóintézetek és egyetemek gyűjteményeit gazdagítják, azok ma már a kereskedelemben is kaphatóak. Attól függően, hogy a meteorit eredetileg honnan származik (üstökösök csóvájából vagy épp egy korábbi becsapódás révén valamelyik kisbolygóból, a Holdból vagy a Marsról kidobódott anyagból), széles tartományban mozog ezeknek a köveknek az ára. A piacon általában egy és 1000 dollár közötti áron lehet grammjukat megvásárolni, marsi meteorit esetében ez az ár ennél jóval magasabb is lehet.

A meteoritok valódiságáról minden esetben érdemes meggyőződni. Az igazolást nemzetközi szinten a szakemberekből álló Meteorit Társaság adja ki, a nemzetközi kereskedelem legnagyobb szereplője pedig a Meteoritgyűjtők Nemzetközi Szövetsége. Annak, aki meteoritot szeretne vásárolni, a legegyszerűbb talán a legnagyobb internetes kereskedelmi portálra ellátogatnia, ahol időnként akár többféle kozmikus kődarabból is lehet válogatni.

A Kamil-kráterre véletlenül bukkantak az interneten –az ötezer éves képződmény 45 méter átmérőjű