Vita folyik a zenehasználók körében: az jobb, ha az „anyag” nálam van, vagy az, hogy bármikor elérhető? Az előbbi lassan túlhaladottá válik, lévén, hogy egyre több lehetőség nyílik potom előfizetési díjért igény (szükség?) szerint lényegében bármilyen műsor hallgatására. Ahogy a weboldalak az interneten bármikor igény szerint elérhetők, ugyanez a „felhő” jellegű szolgáltatás a zenével és a filmekkel is megvalósítható.

Az ellentét az „ingyenes” és a „fi zetős”, illetve a „tilos” és a „törvényes” jelzők között is fennáll, a saját tárolóra ugyanis legtöbbször fájlcserélőkről kerül a tartalom, míg az adatfolyam- (stream) alapú szolgáltatás törvényes. Bár az alkotók ebből is meglehetősen szövevényes úton jutnak jogdíjaikhoz. Nem is abból élnek meg: egy friss felmérés szerint a zenészek ugyan többet keresnek, mint az internetkorszak előtt, de ehhez gyakran fel kell lépniük, mert a jogdíjak bizony elapadtak. Ezért a nagyobb keresetért aránytalanul többet kell dolgozniuk, ami esetleg a kreativitás rovására megy.

Az internet- és mobilszolgáltatóknak alapvető anyagi érdekük, hogy minél népszerűbb legyen az adatfolyam-fogyasztás: ez állandó, személyhez köthető bevétel, ez az a paraméter, amelynek növekedésével mérik a cégek működését. Úgyhogy mindent meg is tesznek az adatfolyam-szolgáltatás megvalósításáért; a sávszélesség növelésével, lásd 4G és LTE-hálózatok létesítése, és népszerűsítésükért, lásd a reklámokban az állandóan fülhallgatót viselő fiatalokat.

De a háttérben más jellegű folyamatok is zajlanak: ha a hálózaton túl sok az adatfolyam-fogyasztó, akkor nem jut sávszélesség a telefonálásra. Ebben is ellentétbe kerültek a tartalomgyártók az internetszolgáltatókkal: utóbbiak nem tudnak lépést tartani a sávszélességigény növekedésével. (Azért már régebb óta harcolnak, hogy az internetszolgáltató nem gátolja ügyfeleit a törvénytelen letöltésekben. Emiatt a nagy tartalomgyártók átalánydíjat akarnak beszedni az internetszolgáltatóktól, mintha az ablakgyártónak fizetnie kellene a festőnek, ha valaki látja a festményét az ablakból...)

Ezért a szolgáltatók egyelőre kicsit fékezni szeretnék az adatfolyam sávszélességét – ami éles ellentétben van az internetsemlegesség alapelvével. Az adatfolyam az adatfolyam: akár zene, akár film, akár telefonálás, például a versenytársé vagy egy adott régióé. Ha különbséget tesznek közöttük funkció vagy főleg fogyasztói régió szerint, akkor a következmények beláthatatlanok, vagy inkább nagyon is beláthatók lesznek. (Lassabb lesz a filmletöltés, vagy egyes területeken nem lesz elérhető...)

Hol vannak itt a kutyák és a trükkök? Nos, az a modell, hogy a felhasználónál csak a vételi készülék van, a számítási szolgáltatást pedig központi gép nyújtja, körülbelül 60 éves. Ha kicsit általánosítunk, akkor ez a „központi forrás, helyi használat” modell még régebbi: hogyan is működik a színház, a mozi? Ezért groteszk a figyelmeztetés: „jelentse, ha azt észleli, hogy valaki hang- és képrögzítő berendezést használ”, hiszen mindenki ezt teszi. Hallgat, néz, és raktároz...

Zenét és képet vagy akár filmet is célszerűbb lesz az adatfolyamból „kortyolni”