Több mint tíz év telt el azóta, hogy sikeresen landolt, majd útjára indult az első Mars-járó. Azóta újabb járgányok és szondák kutatták a vörös bolygót, de hiába sikeresek ezek a vállalkozások, az emberes Mars-utazás konkrét időpontját még nem tűzték ki. A legvalószínűbb, hogy először az USA indít emberes missziót, de a visszafogott űrköltségvetés miatt jósolni sem lehet, hogy mikor kerülhet sor az első útra. A pénztelenségre válaszul két amerikai kutató azzal állt elő, hogy akár nyolcvan százalékkal is csökkenteni lehet a 2030-as évekre taksált Mars-expedíció költségét. A magyarázat: az űrhajó és utasai nem jönnek haza, így megspórolható a hazafelé vezető út minden költsége. A NASA sietve leszögezte, hogy mindenképpen haza szeretnék hozni a Marsot felfedező űrhajósokat. A két ötletgazda, Dirk Schulze-Makuch (Washington State University) és Paul Davies (Arizona State University) viszont azt mondják, az egészhez úgy kell viszonyulni, ahogy azt az Amerikába induló első telepes hajó utasai tették. Ők egy új élet kezdeteként tekintettek az útra, ahonnan nem akartak visszatérni.

A marsi odaút a mai technológiával hat hónapot venne igénybe, és az űrhajók egyben az első telepesek lakóhelyeiként is szolgálhatnának. A Journal of Cosmology szaklapban megjelent tanulmányban az ötletgazdák kiemelték, nem öngyilkos küldetésről beszélnek. Az űrhajósok azzal a szándékkal érkeznének a Marsra, hogy ott éljék le további életüket, az első emberi kolónia tagjaként. A marsi élet egyébként sem lenne anynyira elviselhetetlen. Első lépésként a bolygóra küldött robotok ideális lakóhelyet keresnének, figyelembe véve a természetes menedékek (barlangok), illetve a víz, valamint ásványi anyagok és tápanyagok jelenlétét. A barlangra elsősorban azért van szükség, hogy az űrhajósokat védje a sugárzástól. Az első egyirányú útra két űrhajó indulna el, két-két fős legénységgel – az egyikük képzett orvos lenne. Idősebb utazókkal számolnak – túl a reproduktív életkoron –, mivel így kevésbé hatna rájuk a sugárzás, s így hosszabb ideig élhetnének a Marson. Az első időkben gondokat okozna az erős sugárzás, valamint az orvosi ellátás hiánya, illetve az a pszichológiai nyomás, ami a Marsot meghódító asztronautákra hárulna. A Mars-expedíció tagjai mégsem lennének annyira elvágva a Földtől, hiszen a kommunikáció, kis késleltetéssel ugyan, de megoldható a két bolygó között.

Jelenleg még keveset tudunk arról, hogy az ember menynyi időt tud elviselni izolált körülmények között. Idén nyáron indult a Mars500 program a moszkvai Orvosbiológiai Kutatóintézetben. Az Európai Űrügynökség (ESA) támogatta program során három orosz, két európai és egy kínai „űrhajósból” álló személyzet költözött egy modulokból álló földi „Mars-bázisba”. A nemzetközi legénység csak késleltetett kommunikációval tarthatja a kapcsolatot a külvilággal, a problémákat maguknak kell megoldaniuk, a vitákat maguknak kell kezelniük. „A súlytalanság nem szimulálható, mégis a kísérlet rengeteg pszichológiai kérdésre adhat választ” –tudtuk meg Balázs Lászlótól, az MTA Pszichológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársától. Az Antarktiszon is folynak izolációs kísérletek, ott fél éven át élnek teljes elszigeteltségben a kutatók. Az intézet űrkutató csoportját vezető Balázs László szerint mégis alapvető a különbség a kísérleti helyszínek és a majdani esetleges egyirányú misszió között. A földi kísérletek résztvevői tudják, hogy egyszer visszatérhetnek a „Földre”, a marsi űrutazók esetén erre nincs lehetőség. Egy-két évnyi izolációra sincs tapasztalatunk, nemhogy élethosszig tartó misszióra. Meggyőződése, hogy ez a felvetés alapvetően nem is tudományos, hanem morális kérdés.

Morális abban az értelemben, hogy milyen vélt előnyökért áldozná fel bárki is az életét? Azért, hogy fennmarad a neve? Hogy olyan körülmények közé kerülhet, amihez foghatót még senki sem élt át? Ez igaz, de nem tudjuk, hogy a sugárzás miatt milyen életet élhetnének az űrhajósok, hogy valóban biztosíthatók-e a létfeltételek: levegő, víz, táplálék. Ne legyenek illúzióink, erre a feladatra is lesz vállalkozó, még ha a szakember szerint épeszű ember nem jelentkezik ilyen útra.

A majdani kolónia a vörös bolygó feltérképezésének kiinduló bázis lehet, illetve a Marsbázis ugródeszkaként szolgálhat a Naprendszer külső részének kutatásában. Emellett „biztosításként” is funkcionálhat: ha egy aszteroida, vagy egy eddig ismeretlen vírus fenyegetné a Föld lakosságát, garantált az emberiség túlélése. A Budapesten előadó Paul Davies tavaly nyilatkozta lapunknak, hogy „üstökösök és kisbolygók folyamatos fenyegetést jelentenek a Földre. Valóban, bármikor becsapódhat egy nagyobb égitest, és még csak fel sem készülhetünk a karambolra. Néhány, Földre veszélyes objektumot ismerünk, de döntő többségüket még nem sikerült bemérni. A szerencsénkben bízhatunk, de az idő ellenünk dolgozik.”

Mivel a NASA nem lelkesedik az ötletért, a két ötletgazda a tőkeerős magánűrhajózási cégektől remél biztatást.

Marsi űrbázis fantáziaképe, előtérben a leszállóegységgel – Öngyilkos hajótörés az új élet reményében