Hová tegyük az energiát?
Az energia-üzletág örök paradoxona, hogy az előállított terméket lehetőleg azonnal el kell fogyasztani (mivel a tárolás drága és rossz hatásfokú), miközben a felhasználók többsége egyáltalán nem akarja az energiafogyasztási szokásait a termelők igényeihez igazítani. A napi, illetve a szezonális fogyasztási csúcsok és hullámvölgyek kiegyenlítésére már számos megoldás született – a csúcsidőn kívüli felhasználást preferáló tarifáktól a nyílt és burkolt kedvezményekkel felhizlalt légkondi- és közvilágítás-szektorokig (utóbbiaknak köszönhetően a fejlett világban egyre kisebb a különbség a téli–nyári és a nappali–éjszakai áramfogyasztás között), a tökéletes módszert azonban még nem találták meg. Az idilli képbe ráadásul mindjobban belógnak a teret nyerő megújuló energiaforrások: ezeknél még a termelés folyamatossá tétele is nehéz (a napsütés, a szél vagy a vízjárás kiszámíthatatlansága miatt), a felhasználói elvárások szoros követése pedig a lehetetlennel határos.
Aproblémamegoldását szolgálta volna a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ún. csúcsra járatása: a fogalom azt jelenti, hogy a turbinákon a szlovák és a magyar fogyasztási csúcsidőszakokhoz igazítva engedték volna át a tározóban felfogott vizet (a módszert elsősorban a vállalhatatlan környezeti következmények miatt vetették el: a csúcsra járatás praktikusan napi két árhullámot jelentett volna, a többméteres vízszintingadozásokkal az élővilág nagy része számára lakhatatlanná téve a folyót, illetve annak parti sávját). De ugyancsak az energiatárolás céljára találták ki a vízlépcsőrendszer egyik meg nem valósult, ám láthatóan (végleg) el sem vetett elemét, a valahová a Dunakanyarba tervezett szivattyús vízerőművet. Ennek az lett volna a lényege, hogy a folyamatos üzemben működő dunai vízerőműből az éjszakai olcsó tarifán vételezett árammal felpumpálják a vizet egy magasan fekvő hegyi tározóba, és olyankor engedik le – sokkal drágábban eladható áramot termelve vele –, amikor a rendszerben a legnagyobb az energiaigény.
A szakirodalom amúgy sokféle tárolási lehetőséget ismer (hőtárolás, mechanikai lendkerekes tárolás, különféle kémiai akkumulátorok, sűrített levegős tárolás stb.), ezek közül azonban – elsősorban az áruk és teljesítménykorlátjaik miatt – Magyarországon csak két-három típus alkalmazásának lehetőségét vizsgálták meg komolyabban. Elsősorban is a már említett szivattyús tározóét, amelyről többféle terv és költségbecslés is rendelkezésre áll. Ennek legfőbb előnye a több ezer megawattórás tárolási kapacitás, a relatíve magas (70–80 százalékos) hatásfok, és az áramtermelés rövid, 50–60 másodperces reakcióideje lenne.
Ugyanakkor a hátrányai sem elhanyagolhatóak: a szóba jöhető változatok közül ennek a legnagyobb (több tíz négyzetkilométeres) a területigénye, számottevő tájrombolással jár, hosszú (legalább 5-6 éves) az engedélyezése, és tartós csapadékhiány esetén a működtetése is nehézkes lehet. A másik megvizsgált alternatíva a hidrogéntározás: ennek lényege, hogy az olcsó (mondjuk éjszakai) árammal vizet bontanak, és az így keletkezett, viszonylag könnyen raktározható hidrogént tárolják. A gázt csak akkor használják fel (üzemanyagcellákban) áramtermelésre, amikor a hálózatban hirtelen megnő az energiaigény, és értelemszerűen az áramár is magasabb. A hidrogéntározás hazai megvalósíthatóságáról 2006-ban készült tanulmány (kifejezetten a paksi atomerőmű mellé telepítendő hidrogéntározó lehetőségét vizsgálták meg). A legfőbb kockázatnak a tapasztalathiány, a kis energiatároló kapacitás, az alacsonyabb hatékonyság és a hidrogénnel kapcsolatban mindig felmerülő robbanásveszély tűnt.
A szakértők foglalkoztak még az elemes/akkumulátoros megoldások legígéretesebbikével, a VRB-vel (vanadium redox battery). Ez egy olyan elemfajta, amelynél a feltöltés és a kisülés energiaigénye nagyjából megegyezik, vagyis nagyon gyorsan tölthető. A kapacitása hasonló a hidrogéntározáséhoz, a működtetés alacsony kockázatú, a leállítás után azonban jelentős a környezetterhelés (a vanádium mérgező fémnek számít) – igaz, ezt a veszélyt csökkenti, hogy az elektrolit élettartama elvileg végtelen.
Ami a költségeket illeti, az eddigi tanulmányok szerint mindhárom esetben nagyjából 600 euróból állítható elő egykilowattnyi kapacitás, és a várható élettartam is hasonló (egyszeri beruházással kb. 25 év). A legnagyobb különbségek a környezeti hatások terén vannak – vélhetően ez lesz a legkomolyabb vitapont, ha a tározóépítés egyszer komolyan szóba kerül.
